Chelsea Nosztalgia

Ray Wilkins a hetvenes évek végének legnagyobb Chelsea-csillaga volt, aki később másodedzőként többször is visszatért a klubhoz. Kevesen tudják, hogy családjában további két Chelsea-játékos és egy ugyancsak futballista apa is élt.

Az édesapa, George Wilkins a harmincas években a Brentfordnál lett profi futballista, majd a második világháború után edzőként is dolgozott. Négy fia volt, Graham, Ray, Dean és Stephen, akik mind futballisták lettek.

Stephen az egyetlen közülük, aki nem kapott profi szerződést. A Chelsea-nél és a Brentfordnál is megfordult, de sosem lépett pályára az első csapatban. Alacsonyabb osztályú, a profiligán kívüli csapatokban játszott csak.

Dean a QPR-ben nevelkedett, majd - kisebb angol klubok mellett - Finnországban és Hollandiában is légióskodott, de karrierje nagy részét a Brighton & Hove Albion-nál töltötte, ahol több mint 300 meccset játszott. A közelmúltban menedzserként is lehúzott több mint 100 meccset a Brighton-nál. Jelenleg a Reading edzője (nem menedzsere).

Graham kb 150 meccset játszott a Chelsea-ben középhátvédként (1972 és 1982 között), de egy lábtörés a karrierjét is kettétörte. Késöbb ő is játszott még "apjuk klubjában", a Brentfordban.

Ray vitte a legtöbbre közülük. A hetvenes évek végi, "megtépázott" Chelsea-ben nőtt fel, debütált 17 évesen, majd lett a klub legfiatalabb csapatkapitánya (18 évesen kapta meg a karszalagot, Ron Harris után). 1976-ban és 1977-ben (20 és 21 évesen) az Év Játékosa lett a csapaton belül. Tagja az 1977-ben az első osztályba visszajutott csapatnak. Tehetségére a nagy klubok is felfigyeltek, a rossz anyagi helyzetben lévö Chelsea pedig "kénytelen volt" eladni őt a Manchester Unitednek, 1979-ben. A hat év alatt majd' 200 meccset játszott a Kékeknél. Ray 84-szeres angol válogatott lett, és megfordult a további klubokban is: AC Milan, Paris Saint-Germain, Glasgow Rangers, QPR, Crystal Palace, Wycombe Wanderers, Hibernian, Millwall, Leyton Orient.

Ray a Fulhamnél és a QPR-nél is dolgozott edzőként a Chelsea előtt. 1999-ben Gianluca Vialli vette maga mellé mint segédedzőt. 2000-ben, Vialli menesztése után két meccsen megbízott menedzser volt, Claudio Ranieri kinevezéséig. Mivel Ranieri hozta a saját embereit, Wilkins követte Viallit a Watfordhoz. Ezután egy másik ex-Chelsea-s játékosával, Dennis Wise-zal állt össze a Millwall kispadján.

2008-ban tért vissza a Chelsea-hez, Luiz Felipe Scolari "asszisztenseként", és a brazil menedzser kirúgása után (2009-ben) ismét leülhetett megbízott menedzserként a kispadra, egy-két meccs erejéig. Wilkins azonban maradt a klubnál a két következő edző, Guus Hiddink és Carlo Ancelotti mellett is. 2010 novemberében azonban - máig meg nem magyarázott módon - felbontották szerzödését. 2013 óta a Fulham-nél segédedző.

Egy remek gól Ray Wilkinstől

Gustavo Poyet, az uruguayi válogatott egykori középpályása, a Sunderland jelenlegi menedzsere, 1997-2001 között volt a Chelsea játékosa. Négy, itt eltöltött szezonja alatt szerették a szurkolók, azonban eligazolása után, egy "rossz mozdulat" következtében sokan örökre leírták.

Poyet a Real Zaragoza csapatában lett ismert, miután 1994-ben elhódították a KEK trófeát az Arsenal ellen, illetve Uruguay-t 1995-ben Copa America sikerhez segítette (ő maga pedig a torna legjobb játékosa lett). 240 meccsen 60 gólt lőtt a spanyol klubban. Szerződése lejártakor, 1997-ben, 30 évesen került a Chelsea-hez. Sérüléssel kezdte királykék karrierjét, de utána alapember lett a KEK-, Európai Szuperkupa-, Ligakupa- majd FA Kupa-győztes csapatban. 1998-ban például az ő góljával verte a csapat a Real Madridot, az Európai Szuperkupában.

A Chelsea-ben is igen eredményes volt, szezononként 14-18 gólt is termelt. Góljainak nagy részét fejjel szerezte, és összesen 145 meccsen 49 gólt lőtt.

2001 májusában nagy meglepetésre a rivális Tottenham-hez igazolt. Ez már önmagában is "vörös posztó" néhány Chelsea drukker szemében, de az i-re a pontot hírhedt ünneplése tette fel. 2002 januárjában egy Ligakupa meccsen találkozott a Spurs és a Chelsea a White Hart Lane-en. Az 5-1-es hazai győzelem után Poyet a Chelsea-tábor előtt elszaladva, a mezén a Spurs címert csókolgatva ünnepelt. Az esetről nincs se videó, de fotó, de sok drukker igazolja hogy ez történt. Poyet maga sem nyilatkozott később az esetről, de azt tudni kell hogy ő szívesen maradt volna még a Chelsea-ben, csak Ranieri edző nem tartott már rá igényt (túlkorosnak tartotta). Tette így akár a klubvezetésnek szánt üzenet is lehetett, de az is tény hogy edzői karrierje is a Spurs-höz vitte vissza, nem pedig a Chelsea-hez.

2004-ben visszavonult mint játékos, és 2006-ban elindult edzői karrierje. Először ex-Chelsea-s csapattársával, Dennis Wise-zal közösen a Swindon Town-nál kezdett dolgozni, majd a páros együtt vette át a Leeds United csapatát (Ken Bates-szel az elnöki székben). Ezt követte egy újabb segédedzői pozíció, a Tottenhamnél, Juande Ramos mellett, 2007 októbere és 2008 októbere között. 2009 novemberében nevezték ki először menedzsernek, a harmadosztályú Brighton & Hove Albion-nál, ahol 2013 nyaráig dolgozott. 2013 októberében pedig már a premier ligás Sunderland menedzsere lett.

Pár évvel ezelőtt Poyet visszatért a Stamford Bridge-re, egy szokásos "félidőbeli körbesétálás" alkalmával, és az elmondások szerint jóval nagyobb tapsot kapott, mint füttyöt. A többség valószínűleg nem volt ott azon a 2002 januári napon, vagy már továbbléptek az eseten...

egy emlékezetes, "karaterúgásos" gólja 1999-ből

Vinnie Jones után ismét egy olyan játékost mutatunk be, aki bár kevés időt töltött a klubnál, a mai napig népszerű a szurkolók körében. Ugyancsak kapcsolódási pont, hogy Mickey Thomas sem volt egy hétköznapi figura.

A walesi középpályás a Wrexham-ben kezdte karrierjét; a későbbi legendás Chelsea-edző, John Neal kezei alatt lett belőle alapember. 1978-ban a Manchester Unitedhez igazolt, de elmondása alapján nehezen kezelte az állandó nyomást, és hogy rendszeresen hatvanezer ember előtt kellett pályára lépnie.

Három manchesteri év után az Everton, a Brighton és a Stoke következett, majd 1984 januárjában egykori edzője, John Neal hívta át a Chelsea-hez. Csupaszív játékával hamar megkedveltette magát a szurkolókkal.

Az első hazai meccsén (3-2 a Sheffield Wednesday ellen) rögtön két gólt lőtt, bár középpályásként nem a góllövés volt az elsődleges feladata (összesen 43 Chelsea meccsén 9 gólt lőtt.). A Chelsea 1984 tavaszán remek sorozatot produkált, és fel is jutott az első osztályba. Többek közt Thomas szerepe volt, hogy rutinjával segítse a tehetséges de viszonylag rutintalan csapatot.

Az 1984/85-ös szezont végig a klubnál töltötte, de 1985 nyarán dupla csapás érte: állkapocs-csont törés miatt hosszabb időre kiesett a szezonkezdés előtt, illetve az őt remekül ismerő John Neal edző is távozott a Chelsea-től. Utódja, John Hollins pedig rögtön igazolt is Thomas helyére egy új fiút, Jerry Murphy-t. 1985 szeptemberében így a WBA-hoz igazolt. Távozásában az is szerepet játszott, hogy az új edzőnek nem tetszett, hogy Thomas Wales-ből ingázott Londonba.

Rendszeresen Wales-ből jártam át Londonba. Tetszett, amikor Michael Ballack elmondta, hogy nem engedheti meg magának hogy Londonban éljen, amikor heti 120.000 fontot keresett. Így megérthetik az emberek, hogy én miért nem tudtam megélni ott heti 500 fontból.

Néha a hajléktalanoknak szánt szállásokon aludtam, egy tizesért, vagy elkértem a Stamford Bridge kulcsait a gondnoktól, és ott aludtam. Ilyenkor néha fociztam is egy kicsit a pályán. Aztán elaludtam a játékvezetői szobában vagy az öltözőben. Nem voltam egyedül, vittem magammal nőt is.

Ezt ma már nem tudnád megcsinálni. A szórakozás némileg eltűnt a mai futballból. Ma már minden jóval profibb, több a pénz. A játékosokat testőrök kísérik már. El vannak zárva a szurkolóktól.

Szerettem volna a Chelsea-nél maradni, de John Hollins lett az edző, és vele nem jöttem ki olyan jól. Nem akarta hogy továbbra is Wales-ből ingázzak.

A Chelsea után további számos klubban megfordult. Futballkarrierje utolsó nagy momentuma az volt, amikor 1992-ben (38 évesen), ismét a Wrexham játékosaként, szabadrúgásgólt lőtt az Arsenalnak.

1993-ban azonban ismét előtérbe került: a rendőrség elkapta pénzhamisításért, és 18 hónapos börtönbüntetést kapott.

Roy Keane heti 50.000 fontot keresett. Én is annyit kerestem, amíg a rendőrség rá nem talált a nyomtatómra!

Thomas ma a Man Unitednél és a Chelsea-nél is egyaránt népszerű, és gyakran kap meghívást szurkolói összejövetelekre. Néhány éve adta ki önéletrajzát, Kick-ups, Hiccups, Lock-ups címmel.

Akcióban a Manchester United ellen

Két veterán Chelsea drukkerrel, Mark Worrallal és Kelvin Barkerrel, a Stamford Bridge melletti Gate17 standnál. Thomas önéletrajza is a kínálatban.

Sokak által ismert tény, hogy a Chelsea FC az első években világosabb színű mezben lépett pályára. A szín az akkori elnöknek, Cadogan grófjának a lóversenyeken használt versenyszíne volt, pontos neve pedig "eton blue".

Sok forrás, még a rendkívül pontos és informatív TheChels.info is kékként határozza meg az eton blue-t, pedig valójában egy zöldes-kék árnyalatról van szó. A HistoricalKits oldalán viszont hiteles rajzokat láthatunk az első évek mezeiről.

Színes fotók nincsenek ebből az időszakból, legfeljebb utólag színezett fotót találni, de az eton blue kifejezés egyértelműen zöldes színre utal.

A zöldes mezt az 1910-es évekig, nagyjából az első világháborúig hordta a csapat, utána váltottak a mai napig használt, és az azóta a klub védjegyévé vált királykék mezre.

Szezonváró sorozatunkat 1998 nyarával folytatjuk. A Chelsea fennállása egyik legsikeresebb szezonján volt túl, hiszen két kupát is sikerült elhódítani (Ligakupa és KEK), és a bajnokságban is negyedik lett a csapat. Kezdett tehát "megnőni az étvágy".

A cikk forrásaként szolgáló évkönyvnek akkori játékos-menedzserünk, Gianluca Vialli írta az előszavát.

Nagy büszkeséggel töltött el, hogy gyözelemre vezethettem a csapatot a Ligakupában, a KEK-ben, és most remélhetőleg a Szuperkupában is. Remek "kupa-csapatnak" bizonyultunk.

De azt hiszem ti is tudjátok, hogy ez még nem elég. Hogy igazán nagy csapatnak tarsanak minket, a bajnokságban még jobban kellene teljesítenünk. Ahhoz hogy európai szinten nagy csapat legyünk, a Bajnokok Ligájában kellene játszanunk.

Nem hiszem hogy ez túl távoli cél lenne a mai Chelsea-nek. Lehet hogy nem sikerül még idén, de ez a célunk. Elég erősek vagyunk.

Szeretném megköszönni mindenkinek a stábban, hogy támogattak engem mint tapasztalatlan menedzsert az első hónapokban, egy feszült időszakban. Fantasztikusak voltak.

Akárcsak a játákosok, akik teljesítették az utasításaimat, és keményen megdolgoztak a sikerekért.

Szeretnék elbúcsúzni azoktól, akik távoztak tőlünk, különösen Stevie Clarke-tól, Sparky (Mark) Hughes-tól, Frankie Sinclair-től és Danny Granville-től.

Mindannyian köszöntjük az új stáb-tagokat és játékosokat. A stábot át is alakítottuk, és nagy hagsúly került az erőnléti edzésre. Nem kaphatunk már ki, csak mert az ellenfelünk fittebb nálunk!

Fantasztikus volt, hogy Frank Leboeuf a világbajnok csapat tagja lett, és hogy egy másik világbajnok, Marcel Desailly csatlakozott hozzánk.

Most hozzátok szólok, szurkolóink. Tudjátok hogy fantasztikusnak tartalak benneteket. De úgy ahogy a csapatnak is javulnia kell, ha sikereket akar elérni a bajnokságban, úgy kell fejlődnötök nektek is.

Ne csak a nagy csapatok ellen legyetek fantasztikusak. Próbáljátok meg ugyanezt azok ellen a csapatok ellen is, akiket papíron vernünk illene. Ha behúzzuk a kisebb meccseket is egygólos győzelmekkel, ti lesztek a Meccs Emberei, vagy asszonyai, gyermekei, és végül bajnokok lehetünk.

Ciao 

Vialli jóslata bevált. Bár az 1998/99-es szezonban kupát nem nyert a csapat (igaz, az 1998 augusztusi Európai Szuperkupa lényegében ide sorolható), a bajnokságban sikerült megcsípni a bronzérmet, ami Bajnokok Ligája indulást jelentett az 1999/2000-es szezonban.

Gianluca Vialli

Az 1993/94-es szezonban az FA Kupa döntőjéig, majd egy évre rá a KEK-ben egészen az elődöntőig menetelt az akkor még csak középcsapatnak számító Chelsea. Így érkeztünk el 1995 nyaráig, amikor is megérkezett a klubhoz az első igazi világsztár, Ruud Gullit, és mindenki azt várta, hogy a csapat teljesítménye csak tovább javul majd (a bajnokságban tizenegyedik lett a csapat, tehát volt honnan javulni). Az optimizmus érezhető volt játékos-menedzserünk, Glenn Hoddle szavain is, aki így köszöntötte a szurkolókat az 1995/96-os évkönyvben: 

A tavalyi, zűrzavaros szezon végül jól zárult. Az utolsó hazai meccseken sokkal jobban és eredményesebben játszottunk.

Az igazi lökést a remek európai menetelésünk adta, és az a csodás támogatás, amit a szurkolóktól kaptunk mind otthon mind idegenben, ami egészen az elődöntőig repített minket. Mindannyian nagyon csalódottak voltunk hogy az utolsó lépcsőfokot nem sikerült teljesítenünk.

Viszont rengeteget tanultunk a tapasztaltakból. És klubként azt is megtanultuk, hogyan kell leásni a problémákhoz, és megváltoztatni azokat - erre nagy szükségünk volt egy rossz időszak után a bajnokságban. 

Idén egy dologra kell különösen fókuszálnunk: a kiegyensúlyozott teljesítményre. Tavaly nem segített ebben a sok sérülés. A meccseken kikerülhetetlen hogy sérüléseket szedjünk össze, de az edzésmódszereinket kielemeztük, és bízunk benne hogy minimálisra redulálhatjuk a sérüléseket.

Biztos vagyok benne hogy élmény lesz nézni a Chelsea-t idén. Most fektetjük le annak a játékstílusnak az alapjait, amit mindig is játszatni akartam, de bizonyos okok miatt eddig nem voltak meg hozzá a megfelelő embereink. Nem voltak meg az anyagi feltételek, vagy ott voltak a sérülések. Most, ha látta valaki az előszezon meccseit, láthatta hogy biztatóak a jelek.

A stílus javult, és még javulni is fog. Ezt a stílust vegyíteni kell a sikerességgel. Ezt akarjuk elérni.

Egy nagyon jelentős szezon indul most a Chelsea FC számára, és nektek, szurkolóknak. Útelágazáshoz érkeztünk. Bízom benne hogy minden jól alakul majd. Keményen dolgozunk, hogy sikerüljön a terv, és a sikeréhségünk hatalmas.

Azt is szeretnénk viszont, hogy kiegyensúlyozott legyen az a támogatás, amit a szurkolóktól kaptunk az európai kupameccseken. Szeretnénk minden héten újra átélni azt. Ha ezt el tudjuk érni csapatként - ti és mi is -, őszintén hiszem, hogy a siker itt áll a kapuban a Chelsea FC számára. 

A szezon végül felemásra sikeredett. A mutatott játékkal és a stílussal mindenki elégedett volt, és az FA Kupa elődöntőjéig jutott a csapat, viszont a bajnokságban ezúttal is csak a tizenegyedik helyet sikerült elérni.

A Hoddle által remélt kiegyensúlyozott teljesítményre tehát még várni kellett. Ha szigorúak vagyunk, akkor azt is mondhatjuk hogy egészen egy bizonyos Jose Mourinho érkezéséig kellett várnunk vele...

Glenn Hoddle és a frissen igazolt Ruud Gullit, 1995 nyarán

Az őszi szezonkezdés apropóján felidézünk néhány bevezetőt a régi évkönyvekből, hogy is várták az induló új évadot a csapat háza táján.

Kezdjük a sort 1984 nyarával, amikor épp az első osztályú szereplésre készült a csapat. Az interjút a Chelsea akkori menedzserével, John Neal-lel készítette Hugh Hastings, aki pedig a klub korabeli fotósa volt. Neal pont ezen a nyáron esett át egy szívműtéten; erre utalnak majd a beszélgetés során.

Hugh Hastings (HH): Van valami konkrét cél amit a Chelsea számára kitűztél a soron következő szezonra?

John Neal (JN): Nehéz dolog célokat kitűzni... mire képes vajon az adott csapat? Szeretnénk megismételni a tavalyi teljesítményünket, amikor is a srácok látványosan játszottak, sok gólt lőttek, és sok meccset nyertek. Ott akarjuk folytatni ahol elkezdtük, és reméljük hogy az élbolyban kezdjük majd a szezont. Ha olyan jól játszunk, mint tavaly, annak meg lesz az eredménye.

HH: Tehát nem tervezed hogy megváltoztatod a tavalyi sikeres taktikát, csak mert most az első osztályban vagyunk?

JN: Ó, nem. Vannak jó támadóink. Ez az erősségünk, amit ki kell használnunk. Ugyanakkor védekezni is tudunk. A védelem statisztikája nagyon jó volt tavaly. Minden korábbi klubomnál a támadójátékra helyeztem a hangsúlyt, és ezt most sem fogom megváltoztatni, csak mert most első osztályú ellenfeleink lesznek.

HH: Mit gondolsz, milyen különbségekre számíthatnak a játékosok az első- és a másodosztály között?

JN: Biztos vagyok benne hogy az idei ellenfeleink nem követnek el olyan hibákat, amiket tavaly néhány ellenfelünk. És a másik oldalról nézve, az általunk elkövetett hibákat sokkal jobban kihasználják majd az ellenfeleink, mint a másodosztályban. A játékot talán fejben gyorsabbnak érzékeljük majd. De nem kell aggódnunk. Voltak jó szezonjaim az első osztályban a Middlesbrough-val, hasonló képességű játékosokkal, mint most a Chelsea. A mostani csapat nagyon is képes a jó teljesítményre, és arra hogy élvezzék a játékot, ami nagyon fontos.

HH: Vannak olyan skalpok, amiket mindenképp szeretnél begyűjteni?

JN: Nem, mindenkit egyformán szeretnénk levadászni. Csak az a célom, hogy minél több győzelmet arassunk.

HH: Gondolod hogy vannak leendő válogatott játékosok a mostani keretben?

JN: Ezt szerintem még korai kijelenteni. Meg kell néznünk, hogy rázódnak bele az első osztály ritmusába. De a lehetőség megvan, ez kétségtelen.

HH: Hogyan erősítheti a csapatot Doug Rougvie? (a Chelsea 1984 nyarán igazolt új játékosa - a szerk.)

JN: Ő egy erős, tapasztalt játékos, és egy igazi győztes alkat. John Hollins idén már nem játszik annyit, mint tavaly, tehát fontos volt hogy keressünk egy megfelelő hátvédet. Doug erre tökéletes lesz.

HH: Elégedett vagy a Stamford Bridge gyepének nyári felújításával?

JN: Igen. A gyep sokkal jobb lett. Sok munkát öltek bele, és meg is látszik az eredménye. Reménykedjünk hogy nem lesznek olyan problémáink, mint tavaly. Végtére is nem játszottunk olyan rosszul rajta tavaly sem, nem igaz? De hasznunkra válik majd egy megbízhatóbb, egyenletesebb gyep, ez biztos.

HH: Változott valamit a nyári felkészülés a korábbi évekhez képest?

JN: Hát, számomra mindenképp.

HH: Való igaz. Változtatnod kell majd a munkamódszereken, most az műtét után?

JN: Kénytelen vagyok. Nemrég volt csak a műtét, és mint ahogy egy játékosnak is, nekem is fokozatosan szabad csak visszatérnem, különben még rosszabbra fordulhat az állapotom. Ez nem megy majd egyik napról a másikra. John Hollins, Ian McNeill és Gwyn Williams (a csapat segédedzői - a szerk.) egy kis időt kell hogy adjon nekem, de megcsinálom.

HH: Üzensz valamit a Chelsea Évkönyv olvasóinak?

JN: Igen, remélem hogy annyi örömet okozunk majd a következő hónapokban is, mint tavaly, és hogy olyan egyéni és csapatteljesítményt nyújtunk majd, amire a Chelsea szurkolók büszkék lehetnek.

Bejött az optimista jóslat? Mindenképp, hiszen a Chelsea újoncként a hatodik helyen zárta a szezont. A csapat gólvágója, Kerry Dixon 24 gólt lőtt a bajnokságban, és ezzel az első osztály társgólkirálya lett (Gary Lineker mellett).

Az elkövetkező egy-két évben válogatott behívót kapott Dixon, Pat Nevin, David Speedie és Eddie Niedzwiecki is.

John Neal nem jött rendbe teljesen a szívműtétet követően, és az egészsége érdekében a szezon végén (1985 nyarán) lemondott. (Helyét az akkori játékos-edző, John Hollins vette át.) Nealt még később is megoperálták, de azóta is egészségesen él Wales-ben. Most 81 éves.

(FRISSÍTÉS: John Neal 2014 novemberében, 82 éves korában elhunyt.)

Az 1984 nyári edzőtábor. Thaiföld? USA? Nem, homokban futás a walesi tengerparton, Aberystwyth-ben :)

Legendás klubelnökünk, a Chelsea megmentője, Ken Bates, a hetvenes-nyolcvanas években a csúcspontján lévő futballhuliganizmussal is megpróbálta felvenni a versenyt.

Sajátos ötlete az volt, hogy a kerítés tetejére elektromos áramot vezet, ezzel tartva vissza a pályára bemászni kívánó huligánokat. Mindez állítólag egy reggeli, a farmja körüli sétája közben pattant ki a fejéből:

Egyetlen elektromos drót lesz majd, olyan, mint amilyet a teheneknél használunk. Három szint szögesdrót felett lesz majd kifeszítve, 3.3 méter magasságban. Nem tervezünk magasabb és magasabb kerítéseket építeni, és úgy gondoljuk hogy ez lesz a végső elrettentő erő. Lehet hogy siránkoznak majd egyesek, hogy ez veszélyes, de az állattenyésztésben már régóta használatban van.

Ha megérintjük, megráz, amitől elengedjük majd a kerítést. Lesznek megfelelő figyelemfelhívó táblák a pálya mentén. Arra számítok, hogy a szurkolók többsége, akik törvénytisztelő állampolgárok, száz százalékig támogatják majd az ötletet.

A rendszert 1985-ben telepítették, bár sem az FA, sem a Londoni Tanács nem engedélyezte. Bates büszkén be is mutatta az új kerítést, de az áramot végül sosem kapcsolták be.

A villanypásztoros megoldás természetesen amúgy sem fékezhette volna meg teljesen a randalírozást, hiszen ez csak a kerítésen való átmászást nehezítette volna, a kerítés beszakítását vagy a lelátói verekedéseket már nem.

A dicsőséges, 1997/98-as KEK szezonban sodorta a sors a Chelsea-t Norvégiába, a sarkkörön túli Tromsø-be. Az októberi dátum nem sok jót sejtetett, hiszen ezen a környéken a tél korán érkezik.

A párharc első meccsét rendezték Norvégiában, az Alfheim stadionban, október 23-án, 6500 néző előtt. A mérkőzés - az ottani időjáráshoz képest - normális körülmények közt indult, akkor még füvön, de a félidőben óriási hóvihar érkezett, és futballra teljesen alkalmatlanná tette a pályát. A meccset kétszer is félbeszakították a pálya karbantartása miatt, de csak végigjátszották. A hazaiak 3-2-re le is győzték a Chelsea-t.

A Kékeket Vialli gyönyörű góljai mentették meg a csúfos zakótól: a kopasz olasz először 0-2-nél szépített, majd 1-3-nál ismét. A 3-2-es vereség így is nagyon kellemetlen volt ugyan, de mindenki bízott abban, hogy a visszavágón majd helyreáll a világ rendje.

Csapatkapitányunk, Dennis Wise szerint a hazaiak elszántak voltak a lefújás után, és a csatáruk 2-0-ás gyözelmet jósolt maguknak a visszavágóra. "Hatot kaptok majd. Füvön más lesz majd" - ez volt Wise válasza.

Menedzserünk, Ruud Gullit így nyilatkozott a meccs után:

Ez egy rossz vicc volt. Imádom a futballt, de ahhoz hogy futballozzunk, olyan körülmények kellenek, amelyek lehetővé teszik azt. Most ez nem volt meg, és ennek a meccsnek nem lett volna szabad végigmennie.

A második félidőben nem láttunk semmit a hótól. De egyértelmű volt, hogy az UEFA elhatározta, hogy ennek a meccsnek le kell mennie, még ilyen körülmények között is.

Ahhoz hogy futballozhass, látnod kell valamennyi füvet, de itt nem volt semmi, csak fehérség. Még félbe is szakították kétszer a meccset, hogy a vonalakról eltakarítsák a havat, ennyire rossz volt. Ezt nem lehet futballnak hívni.

Rossz helyzetben voltunk 0-2-nél, de mentünk előre, büszkén, és ez örömmel töltött el.

A valóban katasztrofális körülmények, és Gullit kiborulása ellenére tegyük hozzá, hogy a Chelsea még a hóvihar előtt bekapott két gólt, és Vialli mindkét szépítő gólja már "sarkvidéki körülmények között" esett. Ha úgy tetszik, a hófociban a Chelsea bizonyult eredményesebbnek.

A visszavágón, a november 6-i londoni meccsen be is jött a papírforma, és 7-1-re győzött a Chelsea; ebből Vialli akkor három gólt vállalt.

Tromsø-Chelsea 3-2

Gólok: S.Nilsen (6'), Fermann (19'), Arst ('86) - Vialli (85', 90')

CHELSEA: Ed De Goey; Frank Sinclair, Celestine Babayaro, Frank Leboeuf (Andy Myers 86'), Steve Clarke; Danny Granville (Mark Hughes 46'), Roberto Di Matteo, Eddie Newton, Dennis Wise; Gianluca Vialli, Gianfranco Zola.

Chelsea-Tromsø 7-1

Gólok: Petrescu (13', 86'), Vialli (24', 61', 76'), Zola (43'), Leboeuf (55', büntetőből) - B.Johansen (39')

CHELSEA: Ed De Goey; Frank Sinclair, Frank Leboeuf, Andy Myers, Celestine Babayaro; Dan Petrescu, Eddie Newton (Steve Clarke 69'), Roberto Di Matteo (Bernard Lambourde 80'); Dennis Wise; Gianluca Vialli (Tore Andre Flo 88'), Gianfranco Zola

Az első világháború alatt, 1915-1919 között szünetelt mind a bajnokság, mind az FA Kupa. Sok futballista is bevonult katonának, és a csapatokat "vendégjátékosokkal" töltötték fel. Futballra azért még azokban az időkben is "szükség volt", így nem hivatalos bajnokságokat szerveztek ebben a néhány évben.

Egyszerre több, kisebb bajnokság is futott, területi alapon. A Chelsea a London Competition fedőnevű csoportban szerepelt, ahol egy-két kivételtől eltekintve csak fővárosi csapatok vetélkedtek egymással. (A londoni bajnokság elindítását szorgalmazta a Chelsea akkori, befolyásos elnöke, William Claude Kirby is.)

Vajon mikor nyerte volna első bajnoki címeit a Chelsea, ha nem a nem hivatalos tornák egyikén? ;) Klubunk ugyanis az 1915-16-os és 1917-18-as bajnokságot is megnyerte. Badarság lenne a megtépázott londoni csapatok bajnokságát a nemzeti bajnoksággal egyenértékűvé tenni, de a győzelem ettől még tény.

A "bajnoki címek" mellett sikerült még behúznunk két kisebb jelentősségű kupát is: 1918-ban a National War Fund Cup-ot (a West Ham ellen), és 1919-ben a London Victory Cup-ot (a Fulham ellen).

A Chelsea akkori játékoskeretének nagyjából fele került ki a háborús frontra, és nem is tért vissza mindegyikük. Az akkori csapatkapitány, Vivian Woodward pedig vissza kellett hogy vonuljon a futballtól háborús sebesülése miatt.

Érdekesség, hogy ekkoriban játszott a Chelsea-ben a klubtörténelem első légiósa, a dán Nils Middelboe. A korszak egy másik Chelsea sztárja a félszemű csatár, Bob Thomson volt, aki száz gólt lőtt három "háborús" szezon alatt (a hivatalos statisztikákban ez a 100 gól nem szerepel, hiszen nem hivatalos meccseken szerezte őket).

Ugyancsak érdekesség, hogy a Chelsea az 1919 őszén újraindult első osztályban indulhatott el, annak ellenére, hogy a legutolsó hivatalos szezonban (1914/15) kieső helyen végzett. Ennek oka, hogy a bajnokság létszámát 20-ról 22-re emelték fel, és így "megkegyelmeztek" a korábban utolsó előttiként zárt Chelsea-nek. (Az 1915-ben utolsó Tottenham viszont már nem kerülte el a másodosztályt 1919-ben.)

A már korábban is ajánlott British Pathe honlapon találtam egy rövidke videót ebből az időszakból. Az 1918-as, Stoke elleni találkozó egy jótékonysági meccs volt. Íme a videó: Chelsea-Stoke.

Forrás: thehistoryofchelseafc.blogspot.co.uk

Ez a fotó még 1915-ben, egy FA Kupa meccsen készült. A bal szélen Jack Harrow fog kezet az ellenféllel.