A Stamford Bridge történetének egyik mérföldköve az első, villanyfény mellett lejátszott mérkőzés volt, melyre 1957 március 19-én került sor. Az ellenfél a cseh Sparta Praha volt, egy keddi barátságos meccs keretein belül.
Nagy-Britannia akkoriban egyik legkorszerűbb és legnagyszabásúbb világítását kapta meg a Bridge. 228 világítótestet szereltek fel 6 vas lámpaoszlopra. Az oszlopok kb 50 m magasak voltak, és a lelátók háta mögött húzták fel őket. Egy-egy oszlop került a pálya négy sarkára, illetve egy-egy a hosszanti lelátók közepére is.
Azon futballszurkolók számára, akik szombat délutánonként dolgoznak, a villanyfényes meccsek jelentik szinte az egyetlen lehetőséget, hogy első osztályú futballmeccset láthassanak. A hétközi meccsek egyre több hölgy szurkolót is vonzanak, akiknek tetszik a villanyfényes meccsek színpadias jellege, és szívesen elkísérik párjukat a stadionba.
Tetszett is a villanyfény az embereknek: a Sparta elleni meccsre 30.700 szurkoló látogatott ki.
Valami érdekes ötlet folytán a Chelsea fehér mezben és fekete nadrágban játszott. Talán ezzel akarták kihangsúlyozni a meccs különlegességét, vagy esetleg azt hitték, hogy a mesterséges fény mellett úgysem veszik észre a nézők, hogy nem kék a csapat ;)
A Chelsea csapata a meccsen: Matthews - Whitaker, P.Sillett - Mortimore, Dicks, Saunders - Brabrook, McNichol, Allen, Gibbs, Laverick
A meccset 2-0-ra nyerte a hazai csapat, Allen és Gibbs góljaival.
Az akkori "betonteknő"-stadion látképe az új lámpaoszlopokkal
1998 őszén igazoltunk két dán játékost, eladtunk egyet. Összefutottunk egy dán csapattal a KEK-ben, mely után két gólszerző is csapatot cserélt. Ezt a sok egybeesést érdemes kivesézni...
A dán válogatott csatár, Brian Laudrup 1998 nyarán igazolt a Stamford Bridge-re, majd novemberben átigazolt ahhoz az FC Köbenhavnhoz, akiket októberben az ő góljával búcsúztatott a Chelsea. A dánok cserébe átengedték azt a Bjarne Goldbaeket, aki pedig az FCK gólját lőtte a két klub találkozóján.
A történet 1998 tavaszán kezdődött: akkor egyezett meg Laudrup, és a Chelsea. A "kis Laudrup" (merthogy ő a mostani Swansea-edző, Michael öccse) karrierje legsikeresebb időszakát zárta le a Glasgow Rangers-nél, és akkor nyáron járt le a szerződése. Nem volt kimondottan világsztár, de Európán, és főleg Nagy-Britannián belül jól csengett a neve.
Állítólag hamar megbánta döntését (az Ajax és az FC Köbenhavn is tett neki ajánlatot), viszont a Chelsea vezetősége nem akarta már felbontani a szerződést (még azelőtt hogy egyáltalán bemutatkozott volna a csapatban). Elindult az 1998/99-es szezon, és Laudrup nem is tudott igazán formába lendülni. A sors játéka lehetett, hogy a KEK-ben összekerült a Chelsea és az FCK.
Az első, londoni meccs 1-1-el zárult; a dánok gólját Goldbaek szerezte (rá még mindjárt visszatérünk). A visszavágó volt Laudrup utolsó meccse a Chelsea-ben; addigra hivatalossá vált hogy hazaigazol Dániába. A koppenhágai visszavágón 1-0-ra nyert a CFC, és a gólt, ki más, mint Laudrup szerezte.
A honvágy állt elvileg az átigazolás mögött, de 1999 nyarán ennek ellenére Amszterdamba igazolt, az Ajax-hoz (ahol karrierje utolsó szezonját töltötte).
Brian Laudrup összesen három hónapot töltött csak a Chelsea-nél; 11 meccsen 1 gólt lőtt.
Dán történetünk másik hőse pedig az akkor már 30 éves Bjarne Goldbaek, aki olyan jó benyomást tett a CFC vezetőségére, hogy a KEK meccs után, 1998 novemberében le is igazolták, 440.000 fontért. A szőke szélső a szezon hátralévő részében rendszeresen játékhoz jutott, és a tavasszal kultikus gólt lőtt a Tottenham ellen, de 1999 őszén már csak kevés szerephez jutott. Bő egy év után, 29 bajnoki meccsel a háta mögött, a vételi ár majd' duplájáért átigazolt a "szomszéd" Fulhamhez.
Amikor Goldbaek lába elsült a Spurs ellen... (1999 május 10, Tottenham-Chelsea 2-2)
Idegenbeli mezek esetén nehéz furcsaságokról beszélni, hiszen ezeknek a szereléseknek pont az a célja, hogy ne lehessen összetéveszteni a hazai szereléssel. Ezt a klubok a leggyakrabban a másodlagos klubszínek használatával oldják meg, de gyakran láthatunk a klubszínektől gyökeresen eltérő mezeket.
A Chelsea FC hagyományosnak mondható idegenbeli színe a fehér vagy a sárga - ezeket viselte a leggyakrabban a csapat. Az elmúlt évtizedben gyakran használt fekete szín sem sok szurkolót zavar. Volt azonban néhány olyan színösszeállítás a klub történelme során, ami megér egy posztot itt a blogon.
A leggyakrabban használt "extrém szín" a vörös, ami néha feltünt ugyan ízléses mennyiségben a hazai mezeken is, a sok vörös rivális (Man Utd, Liverpool, Arsenal) miatt nem túl szerencsés választás. Még akkor is, ha a vörös a klubhoz szorosan kötődő Chelsea Pensioners egyenruhájának a színe is, illetve a jelenlegi CFC címeren is szerepel.
Az egyik legmegdöbbentőbb (bár magyar szemnek akár kedves is lehet) a hetvenes években többször is viselt "Hungary kit", ami a legenda szerint valóban a magyar válogatott iránti tiszteletből készült, és Dave Sexton ötlete volt. A vörös mezhez fehér nadrág és zöld sportszár járt, tehát teljesen magyar színösszeállításban játszott a csapat. (Lásd fotó; illetve itt egy videó is.)
A vörös váltómez (vörös vagy fehér nadrággal) a klubtörténelem során viszonylag sokszor előkerült; az 1920-as, 50-es, 80-as és 90-es években is (de 1994 óta egyszer sem).
Az 1965/66-os FA Kupa elődöntőn (1966.ápr.23, a Sheffield Wednesday ellen) ugyancsak érthetetlen színösszeállításban, az Internazionale mezére hasonlító fekete-kék csíkos mezben lépett pályára a Chelsea. (videó)
Az 1980-as évek végén jade-zöld színü vendégmez kergette őrületbe a szurkolókat.
Az ízléstelenebb mezekről ismert kilencvenes években egy nemcsak furcsa színű, de ronda dizájnú mez vált igazán hírhedté; ez volt a szürke-narancs (egészen pontosan: grafit-mandarin) összeállítás. Sok szurkoló számára ez a valaha volt legrondább Chelsea mez. (Lásd a második fotót.)
Az elmúlt évtizedben felkerült még néhány új extrém szín a palettára: babakék, neonsárga, fekete-narancs, neonzöld; bizonyítva hogy a váltómezeknél semmi sem szent, és szabad a kísérletezés. Talán még mindig jobbak, mint a vörös mez...
A klubtörténelem összes idegenbeli meze, a legalaposabb internetes oldalon: historicalkits.co.uk. Itt a cikkben szereplő összes mezt megtaláljátok.
Napjainkban a Matthew Harding Stand a stadion "leghangosabb" része, mégis ha szóba kerül a "Chelsea bé-közép", mindenkinek a Shed End neve ugrik be. A Shed számunkra a liverpooli Kop megfelelője.
Maga a Shed (pajta, fészer, barakk) név 1966-ban került a köztudatba, egy programfüzetben publikált olvasói levélnek köszönhetően. A legendás levél szerzője Clifford Webb, essex-i szurkoló volt, és így szólt:
"Mostantól kérjük hogy a Fulham Road (oldali) Lelátót "a Shed"-nek hívják. Ebben a szektorban állnak a fanatikusok - és ha már itt tartunk, miért nem jön még több ember a Shed-be, és csatlakozik az éneklésbe és kántálásba, úgy mint a nagy meccseken, mint például a tavalyi VVK (Fairs Cup) alatt? Ha ugyanolyan lett volna a szurkolás a teljes bajnoki- és kupaszezon alatt, mindkettőt megnyerhettük volna. Idén minden meccsen legyen megfelelő hangulat, tehát kérjük segítsenek nekünk, hogy a Shed ugyanolyan fanatikus legyen, mint a Kop."
A liverpooli Kop-ra való utalás nem véletlen, ugyanis a Vörösök voltak az elsők, akik a hatvanas évek elején elkezdték a szervezett szurkolást. A csapatot éltető rigmusok mellett főleg Beatles és Gerry and the Pacemakers dalokat énekeltek (eredeti szöveggel!), mégis, a tízezres méretű éneklő-ordító tömeg félelmetes hatást keltett, még akkor is ha épp a "She loves you"-t énekelték. (Íme egy videó, érdemes megnézni!)
Akkoriban a Stamford Bridge elég hangulattalan stadionnak számított. A lelátó és a pálya közt agárverseny-pálya szaladt körbe, miközben sok más angol stadionban (csakúgy mint ma is) jóformán közvetlenül a pálya szélén ültek a drukkerek. Az esti villanyfényes meccsek számítottak hangulatosabbnak, főleg ha nagyobb, vagy külföldi csapat volt az ellenfél, de még ezek a meccsek is távol voltak a Kop hangorkánjától.
Ugyancsak akadályozta a szervezettebb szurkolást, hogy egészen a hatvanas évek második feléig a szurkolók a félidőben cserélgették a helyüket, attól függően, épp merre támadott a csapat. (Az első félidő alatt az északi lelátón, aztán séta át a déli lelátóra. Vagy fordítva. Vagy volt aki maradt a helyén a teljes meccs alatt.) És a helycserében vendégszurkolók is benne voltak! Így sokáig nem volt egységes tábor a kapu mögött. Volt olyan is, hogy a vendégszurkolók elfoglalták a Shed-et, még mielőtt a hazai drukkerek bementek volna (ez akkoriban még nem verekedésre való kihívás volt, egyszerűen csak ott szerettek volna állni).
Az alakulgató Chelsea-tábor legendás alakja Mickey Greenaway volt, aki hangerejével próbálta irányítani a kórust. Ekkoriban íródtak az első dalok, rigmusok, és néhány a mai napig ismert (a "Zigger Zagger" kántálás, vagy a "Born is the King of Stamford Bridge", mely Osgood-nak íródott). Greenaway találta ki az ugyancsak klasszikus "One man went to mow"-t is, de ez már a nyolcvanas években történt. 1969-ben jelent meg a "Liquidator" című reggae-sláger, mely akkoriban az elsőszámú "Chelsea-dalnak" számított, egészen a Blue is the Colour induló felénekléséig (1972).
Mickey Greenaway tipikusan olyan kisember volt, akit a futball iránti rajongása tett legendássá. Gyerekként a stadiontól nem messze nőtt fel, és húsz évesen - több hozzá hasonló fiatallal együtt - a Shed úgymond vezére, előénekese lett a hatvanas-hetvenes években. Később, a nyolcvanas években egy bulvárlap fals cikke (melyben huligán-vezérnek állították be) alapján elbocsájtották munkahelyéről (a vasúttól), és utána egyre inkább az alkohol és a cigaretta rabja lett. A kilencvenes években már nem is engedhette meg magának anyagilag, hogy meccsekre járjon. Szép gesztus volt, hogy a Chelsea szurkolók 1997-ben meglepték őt egy jeggyel a kupadöntőre, sőt, még egy szezonbérletre valót is összedobtak neki. Váratlanul fiatalon, 54 évesen hunyt el (1999-ben). Először egy szegényeknek fenntartott temetőbe került, de ugyancsak szurkolói adakozásból később méltó nyughelyet kapott. 2000-ben a "Zigger Zagger Song"-al emlékeztek meg róla.
A hatvanas évek közepétől-végétől egyre jobban elterjedt a huliganizmus, és a Shed ebből is kivette a részét - vagy a Chelsea tábor ment át balhézni az ellentáborba (főleg idegenben), vagy a vendégszurkolók próbálták "elfoglalni" a Shed-et. A huliganizmust hagyjuk is, esetleg majd egy későbbi posztban visszatérünk rá...
A Shed a mai napig "éneklő" lelátó, de manapság a Matthew Harding Stand a hangosabb. Az utóbbi években ismét voltak kezdeményezések, hogy a Shed-re visszatérjenek a szurkolni is hajlandó drukkerek (közismert probléma, hogy a nézők nagy része túl csendes), és hogy a szemközti lelátónak méltó párja legyen a Shed.
A cikkhez forrás: Clive Batty: Kings of the Kings Road (ISBN 0954642813)
Full Members Cup... Miről is van szó? Nem, ez nem a Ligakupa egyik ideiglenes elnevezése volt, valami épp aktuális szponzor alapján.
A Full Members Cup egy, 1985 és 1992 között évente megrendezett angol kupasorozat volt. Mivel az FA Kupa és a Ligakupa sem szünetelt, így ez volt a harmadik számú nemzeti kupasorozat. (Volt egyebként szponzora ennek a sorozatnak is: 1987 és 1989 között Simod Cup, 1989 és 1992 között pedig Zenith Data Systems Cup volt a hivatalos neve.)
Volt-e értelme egy újabb angol kupának? Nem valószínű. Az okot az angol csapatok európai kupaporondról való kitiltása adta (az 1985-ös Heysel-tragédia után), és a vélhetően "megzavarodott" FA rögtön három új kupasorozatot elindított. Az európai kitiltással pórul járt nagycsapatok megkapták a ScreenSport Super Cup-ot, de ez a sorozat egyetlen szezont élt csupán. Opcionális volt a nevezés a másik két kupára. Az első- és másodosztályú klubok (ők voltak a Football League "teljes értékű" tagjai - innen jött a "full members" elnevezés) kaptak meghívást a Full Members Cup-ba, a harmad- és negyedosztályúak pedig az Associate Members Cup-ba. A nagyobb klubok lelkesedtek a legkevésbé az új kupákért; az Arsenal, a Liverpool, a Man Utd és a Tottenham egyszer sem indult el a Full Members Cup-ban.
Maga az FA is tisztában volt az új kupák felemás megítélésével, de ők épp arra hivatkoztak, hogy ennyi csapatnak, amennyi az angol ligákban van, nem árt még egy-két új sorozat.
A lebonyolítás úgy nézett ki, hogy volt egy északi és egy déli csoport, melyek először csoportokban, majd kieséses rendszerben végül egy-egy csapatot delegáltak az "országos" döntőre, melyet a Wembley-ben rendeztek.
A Chelsea két alkalommal is megnyerte a trófeát: 1986-ban (a Manchester City-t 5-4-re legyőzve), és 1990-ben (1-0 a Middlesbrough ellen). Míg az utolsó szezonban, 1992-ben a "déli csoport" döntőjében (tehát lényegében az elődöntőben) alulmaradt a Southampton ellen (összesítésben 1-5).
A Full Members Cup 1992-ben, főképp a Premier League megszervezése miatt került eltörlésre. (A Premier League megalakulásával a régi Football League már csak a másod-, harmad- és negyedosztályt foglalta magában.) De persze várható is volt hogy nem húzza sokáig, és az is meglepetés volt hogy egyáltalán hét szezont kibírt.
1985/86
Mai szemmel lesajnált kis kupa volt a Full Members Cup, de az akkoriban az első- és másodosztály közt ingázó Chelsea-nek egy újabb esély volt valamiféle sikert elérni, és a Wembley-ben pályára lépni. 1972 óta nem játszott kupadöntőt a Chelsea a Wembley-ben, így nem csoda hogy az 1986-os fináléra 67.000 néző látogatott ki. Tegyük azért hozzá, hogy a döntőt leszámítva rendkívül alacsony nézettséget (otthon 6.800 és 8.500 néző) hoztak ezek a kupameccsek.
A kupasorozat abszurditását jellemzi, hogy a vasárnapi döntő előtti napon(!), szombaton még bajnoki fordulót tartottak, tehát egy hétvége alatt kétszer is pályára lépett a csapat.
A döntőben az akkori házi gólkirály Kerry Dixon nélkül állt ki a csapat, de David Speedie mesterhármasának és Colin Lee duplájának köszönhetően elviselte a csapat a másik csatár hiányát. A Chelsea 5-1-re húzott el, de a meccs legvégén három gólt szedett be (köztük Doug Rougvie öngóljával), így izgalmasan alakult a hajrá.
Csapatunk a döntöben: Steve Francis - Darren Wood; Joe McLaughlin, Colin Pates (c), Doug Rougvie - Pat Nevin, John Bumstead, Nigel Spackman, Kevin McAllister - Colin Lee, David Speedie (Kispados: Micky Hazard, Keith Dublin) Menedzser: John Hollins
1990-ben meglepően jó szezont zárt a Chelsea: ötödik lett az első osztályban, így nem meglepetés hogy az akkor másodosztályú Middlesbrough ellen a Kékek számítottak esélyesnek. (Ezúttal már jobban figyeltek a szervezők a naptárra, azaz szombaton nem kellett bajnoki meccset játszania a csapatoknak.)
Ebben a szezonban sem tódultak az emberek a kupameccsekre, bár a Palace elleni elődöntőre már összejött egy gyengébb bajnoki meccs átlagnézőszáma (15.000 fő). A Wembley-ben már 76.000 néző látta a csapatokat, tehát a kupadöntő varázsa még mindig működött. Ahogy Bobby Campbell menedzser nyilatkozta:
"Eljutni a Wembley-be egy álom. Nem számít, hogy az az FA Kupa, a Ligakupa, a Zenith Kupa vagy a Leyland Def Kupa. Elmondhatom hogy egy seregnyi edző van az országban, aki irigyli ma Colin Todd-ot (* a Boro menedzsere) és engem."
A finálét Tony Dorigo szabadrúgásgólja döntötte el: 1-0 lett a Chelsea-nek. (Dorigo ausztrál születésű hátvéd volt, aki saját pénzén utazott el Angliába, hogy az Aston Villánál próbajátékon vehessen részt. Szerencséjére megfelelt, és három ott eltöltött év után igazolt a Chelsea-be.)
Csapatunk a döntöben: Dave Beasant - Gareth Hall, Erland Johnsen, Ken Monkou, Tony Dorigo - John Bumstead, Erland Johnsen, Kevin McAllister, Peter Nicholas (c) - Kerry Dixon, Gordon Durie, Kevin Wilson (Kispados: David Lee, Clive Wilson) Menedzser: Bobby Campbell
1997 április. Ruud Gullit első szezonja menedzserként a végjátékhoz közeledik. A csapat áll még az FA Kupában, és egy lépés választja el attól, hogy 1994 után ismét a fináléba jusson. Ugyanakkor mégsem minden szép és jó a csapat háza táján: sokan kritizálják Gullit rotációs rendszerét, elsősorban a csapat legnagyobb neve, az előző nyáron igazolt olasz sztár, Gianluca Vialli.
Nagy elvárások előzték meg tehát az április 13-i meccset, melyet a Highbury-ben rendeztek meg. A Chelsea egyértelmű esélyes volt a Wimbledon-nal szemben, de hát egy FA Kupa elődöntőben, semleges helyszínen elvileg bármi előfordulhat. A Chelsea drukkerek remek hangulatot teremtettek a stadionban, így minden adott volt egy futball-ünnephez.
A meccset meglehetősen simán hozta a Chelsea; a veterán Mark Hughes az első félidő elején megszerezte a vezetést, majd a 64. percben Gianfranco Zola egy gyönyörű csel után lőtte meg a másodikat (ez a gólja rendszeresen szerepel a "best of Zola" videókban). Hughes a 90.percben berámolt még egyet, így 3-0 lett a vége.
Mégis, a meccs talán legemlékezetesebb pillanata az volt, hogy a lefújás után (a végig kispadon maradt) Viallinak üzent a csapat, Dennis Wise trikóján keresztül: "Fel a fejjel, Luca, szeretünk!"
A szurkolóktól is hatalmas tapsot kapott a mellőzött olasz csatár, mikor csatlakozott a pályán ünneplő társaihoz. Vialli meghatottan nyilatkozott a meccs után:
"Látom, hogy ők is szeretnek engem, ahogy én is őket. Pontosan tudják, hogy mit érzek most. Tudják, hogy mennyire szeretnék játszani, de nem tudok, mert Sparky (Mark Hughes) és Gianfranco (Zola) ennyire jó formában vannak. De én is szeretnék részt venni a "buliban"."
Tulajdonosunk, Ken Bates, megszokott stílusában válaszolt a sajtó azon híreire, melyek szerint Gullit edző távozna a szezon végén:
"A prostituáltak erkölcsösebbek, mint azok, akik ilyen szemetet összehordanak. Bejutni a kupadöntőbe egy hatalmas lépés a klub számára, és szeretnénk ha Ruud a jövőben is részese lenne a sikereinknek."
A csapat tehát bejutott az 1997-es FA Kupa döntőjébe, amit később meg is nyert a Middlesbrough ellen. Viallinak pedig továbbra is el kellett viselnie hogy Zola és Hughes (majd 1997 nyarától még Flo) mellett nem tud állandóan a kezdőben helyet kapni.
Csapatunk a meccsen: Frode Grodås - Frank Leboeuf, Steve Clarke, Erland Johnsen, Frank Sinclair - Craig Burley, Eddie Newton, Dennis Wise (c), Roberto Di Matteo - Gianfranco Zola, Mark Hughes (Kispadon maradt: Nick Colgan, Scott Minto, Gianluca Vialli)
A blog indulása óta célom, hogy ne csak a játékukkal kiemelkedő futballistáink kerüljenek bemutatásra, hanem azok is, akik inkább személyiségük, különcségük miatt váltak ismertté. Tökéletes példa erre Vinnie Jones.
A manapság akciófilmekből ismert walesi ex-futballista 1991 nyarán, 575.000 fontért került a klubhoz. Jones addigra már túl volt egy FA Kupa győzelmen (1988-ban a hírhedt wimbledoni "Crazy Gang"-gel), másodosztályú bajnoki címen (1988/89, Leeds Utd), és már akkor is megosztó személyiség volt. Jones amellett hogy minden csapatában közönségkedvenc, és csapatáért "élő-haló" játékos volt, brutális belépői nyomán nem igazán lehetett példaképként állítani a fiatalok elé.
Alig több mint egy éves Chelsea karrierje alatt is remek kapcsolatot ápolt a szurkolókkal. A bemelegítések alatt vevő volt egy kis közös éneklésre. A "Vinnie, énekelj nekünk" rigmusra mindig válaszolt: csendre intette a lelátót, majd ő indította el a "One man went to mow" klasszikus első sorait.
Első meccsét augusztus végén a Luton ellen játszotta, és az első gólt ő készítette elő Graeme Le Saux-nak. Az ősz folyamán betalált az Aston Villa és a Liverpool ellen is, bizonyítva hogy nem csak a becsúszásokhoz ért.
Sőt, a meccsek előtt gyakran melegített a kapuban is. Nem tudjuk, mindez csak poén volt-e, vagy a vetődgetést is a bemelegítés részének tekintette, mindenesetre a Sheffield Wednesday ellen kapusként is debütált - Kevin Hitchcock kiállítása után ő védett a meccs hátra levő részében. (Akkor már 0-2-re állt a Chelsea, a vége pedig 0-3 lett, tehát nem rajta ment el a meccs, és nem is vallott szégyent.)
Rövid Chelsea-s pályafutásának egyik legjobb meccsét az Anfield Roadon játszotta, 1992 februárjában. Egykori wimbledoni cimborájával, Dennis Wise-al még a meccs előtt filctollal "megbecstelenítették" a hazaiak legendás "This is Anfield" tábláját a játékoskijáróban, egy "We're bothered" (szabad fordításban: "Kit érdekel") felirattal. Majd a pályán mindketten bevállaltak egy-egy gólt, hozzájárulva a 2-1-es győzelemhez, mely akkor 25 év után(!) az első Chelsea siker volt a Liverpool otthonában. Jones gólja különösen szépre sikeredett:
Ugyancsak emlékezetes meccse volt a Sheffield Utd (a Chelsea-t megelöző klubja) elleni, 1992 márciusában, az FA Kupa ötödik fordulójában lejátszott összecsapás. A kezdő sípszó utáni harmadik másodpercben durván rácsúszott ellenfelére, és ezzel ő tartja a rekordot a leggyorsabb sárga lap kategóriájában. Ahogy ő fogalmazott:
"Bizonyára túl magas lábbal mentem, túl durván, túl erősen, vagy túl hamar, mert az biztos hogy három másodperc után nem lehetett túl későn."
Az 1992/93-as szezonban hét meccs után (a Sheffield Wednesday ellen gólt is szerzett) egykori klubjába, a Wimbledonba igazolt, 640.000 fontért.
Ken Bates, klubunk 1982-2003 közötti elnöke az angol futball egyik "fenegyereke", még ha egy fotó alapján ezt nem is gondolnánk az ősz szakállú, kissé a Mikulásra hasonlító öregúrról. Valójában egy erőszakos, törtető, maximalista vezető volt, aki nem tűrt ellentmondást, és bárkinek nekiment szókimondó nyilatkozataival.
A Chelsea berkein belül is ellentmondásos figura volt Bates, de ő volt az, aki a nyolcvanas évek elején megmentette a csődközelben álló klubot, és sok-sok év munkájával a legjobbak közé emelte. Életművét nem is próbáljuk meg egyetlen posztban bemutatni, most csak arra koncentrálunk, milyen volt a klub körüli helyzet 1982 környékén, mikor is Bates átvette a hatalmat...
A hetvenes évek végére a klub egyre lejjebb csúszott a stadionépítés okozta adósság-örvényben, és megérintette a harmadosztályba való kiesés veszélye is. Volt hogy dönteni kellett, hogy az FA csekkjét vagy a játékosok heti bérét fizessék ki, mert kettőre egyszerre nem futotta.
Ken Bates, aki akkoriban az Oldham FC vezetője volt, a londoni lóversenyeken ismerkedett meg a Chelsea vezetéséhez közel álló emberekkel, és bár tisztában volt a nehézségekkel, nagy lehetőséget látott a London egyik "legmenőbb" helyén lakó futballklubban.
A szerződés aláírására 1982 április 2-án került sor. A futballklubot hivatalosan 1 fontért vásárolta meg az üzletember, de természetesen át kellett vállalnia az akkorra már kétmillió fontra rúgó adósságokat is. A stadion az SB Properties cég tulajdona maradt, és a Chelsea FC az elkövetkező hét évben bérlőként maradhatott a pályán.
Bates egyik első nyilatkozata így hangzott:
"Biztosítottam hogy fennmarad a futball ameddig a csapat bizonyít, és a szurkolóknak igénye van rá. Most már tudunk a következő szezonra is tervezni, nem csak a következő hétre."
A klubot gyorsan talpra kellett állítani, mert folyamatosan folyt el a pénz, és nem volt a vezetőségben egy talpraesett üzletember sem.
"A klub heti 12.000 fontot veszített. Szégyenletes volt. Üzleti értelemben öngyilkosságba tartottak."
A futballklub amolyan gazdagok társasköreként működött, amelynek úgy mellesleg volt egy futballcsapata is. Ekkor történt hogy Lord Chelsea (a CFC 1981-82 közötti elnöke) nagyvonalúan ebédre invitálta a friss tulajdonost. "Legyen a vendégem" - mondta. "Nagyon kedves Öntől. Egyébként, ez az én futballklubom" - reagált Bates.
"Amikor megérkeztem az ebédhez, tizenheten ültünk az asztal körül. Tizenheten! Voltak unokák, barátok, egyéb ismerősök. Előkerültek a szivarok és a legjobb brandy-k. A számla 500 font volt, és ez volt az a banda, amely nem tudta kifizetni a játékosok bérét. Felháborító volt, és meg is mondtam nekik."
A klub megszabadult még többek közt a cipőpucolótól (mert hogy nem az ifi játékosok pucolták a cipőket, külön embert fizettek erre), és az elnökségi tagok sofőreitől is. Még a tombola is csak vitte pénzt, mert mindössze ketten árulták a jegyeket, és senki sem találta őket. Így a tombola is megszűnt.
A nyolcvanas években koránt sem sikerült megoldani minden problémát, de a Chelsea FC szép lassan ráállt a helyes útra. Bates-re és a nyolcvanas évekre is visszatértünk még később ;)
Forrás a cikkhez: Brian Woolnough: Ken Bates - My Chelsea Dream (ISBN 1852277378)
Történelmi diadalnak lehettünk szemtanúi 1999 október 3-án, amikor is a Manchester United megsemmisítő, 5-0-ás vereségbe szaladt bele a Stamford Bridge-en. Ekkora különbséggel sem előtte, sem utána nem nyert a Vörös Ördögök ellen a Chelsea, és ötgólos különbség ezt megelözően az 1960/61-es szezonban volt a két csapat között (akkor 6-0 a Manchesternek).
Gustavo Poyet már a 28.másodpercben gólt fejelt. Negyedórára rá az akkori rekordigazolásunk, Chris Sutton meglőtte első (és utolsó) bajnoki gólját a Chelsea színeiben. A félidő közepén Dennis Wise"rendes angol futballista stílusban" letarolta Nicky Butt-ot, mire a földről feltápászkodó Butt oldalba térdelte csapatkapitányunkat. A manchesteri a kakaskodásért pirosat kapott, míg Wise megúszta egy sárgával a kemény belépő miatt. A második félidő elején eldőlt a meccs: Poyet meglőtte második gólját, majd két percre rá Berg öngólt vétett. A 81.percben az "örök ígéret" Jody Morris lőtt még egy tetszetős köténygólt. A Man United három kapuralövéssel zárta a meccset; Chris Sutton egymaga lőhetett volna ennyit aznap.
Chris Sutton 10 millió fontos átigazolása klubrekordnak számított 1999 nyarán. A Blackburn Rovers-szel 1994/95-ben bajnok lett, és bár a válogatottba csak egyszer hívták meg, voltak gólerős szezonjai a kilencvenes években. 1999 nyarán kiesett a Blackburn; ekkor került a Chelsea-hez. Talán az "árcímke" okozta a vesztét, amiatt nem tudott megfelelni a magas elvárásoknak (a Chelsea ekkoriban már titkos favorit volt akár egy bajnoki győzelemre is), és egyetlen szezon után megszégyenülve állt tovább a Celtic Glasgow-hoz. A Chelsea-nél 39 meccsen 3 gólt lőtt, ebből a bajnokságban egyetlen egyet, ezen a bizonyos Manchester elleni meccsen. A skótoknál egyébként feltámadt, és meglehetősen sikeres hat évet töltött el. Ez sem menti meg azonban attól, hogy a Chelsea szurkolók számára minden idők egyik legrosszabb igazolásának számít.
Frank Lampard hétvégén kétszázadik Chelsea gólját szerezte, és ezzel még egy lépést tett a klubrekord felé. A csodálatos jubileumot mi mással ünnepelhetnénk, mint Super Frank legelső Chelsea góljaival ;)
Lampard 2001 nyarán igazolt a klubhoz, és már az ötödik tétmeccsén, szeptemberben megszerezte első gólját, a Levszki Szófia ellen az UEFA Kupában. A 3-0-ás hazai siker harmadik találatát jegyezte, mely az alábbi összefoglaló végén látható.
Első bajnoki góljára viszont egészen decemberig kellett várni; akkor a Bolton Wanderers 5-1-es kiütéséből vette ki a részét. Egy klasszikus Lampard mozdulat; bombagól kb 18-20 méterről a sarokba. Ez volt a huszonharmadik tétmeccse a klubban, a bajnokságban a tizenhetedik.
Első szezonjában (2001/2002) összesen 7 gólt lőtt.
Mint közismert: Bobby Tambling 43 évvel ezelőtt felállított klubrekordja 202 gól, így Super Franknek már csak kettőt kell lőnie hogy behozza őt.
Az akkori "betonteknő"-stadion látképe az új lámpaoszlopokkal
A csapat tagjai is megvizsgálták a világítást
Itt már a helyükön a lámpák
A dán válogatott csatár, Brian Laudrup 1998 nyarán igazolt a Stamford Bridge-re, majd novemberben átigazolt ahhoz az FC Köbenhavnhoz, akiket októberben az ő góljával búcsúztatott a Chelsea. A dánok cserébe átengedték azt a Bjarne Goldbaeket, aki pedig az FCK gólját lőtte a két klub találkozóján. 
Az alakulgató Chelsea-tábor legendás alakja Mickey Greenaway volt, aki hangerejével próbálta irányítani a kórust. Ekkoriban íródtak az első dalok, rigmusok, és néhány a mai napig ismert (a "Zigger Zagger" kántálás, vagy a "
Az 1986-os kupagyőztes csapat
Az 1986-os csapatkapitány, Colin Pates (a döntőt követő bajnoki meccs programfüzetén)
Az 1990-es finálé programfüzete
Zola, Wise és a legendás trikó
