Chelsea Nosztalgia

Csapatunk pocsék idei formáját elnézve elgondolkodhat az ember, mikor volt ennyire rossz a Chelsea. Persze, tudjuk jól a választ, hogy a nyolcvanas években vagy kilencvenes évek elején még teljesen más körülmények voltak a klubnál, és akkoriban senkit sem lepett meg egy kiesés vagy egy alsóházi pozíció.

Nyilván nem reális összevetni a pillanatnyi (novemberi) helyezést egy szezon végi helyezéssel, de bizony egészen 1988-ig kell visszamenni az időben, hogy egy 16.helyen (vagy alatt) álló Chelsea-t találjunk.

Az 1987/88-as szezonban a 18.helyen zárt a csapat, ami akkor osztályozót jelentett. Ez pedig végeredményben kiesést, ugyanis a másodosztályú Middlesbrough bizonyult jobbnak a párharcban. (A rá következő szezonban egyébként vissza is jutott a Chelsea az első osztályba.)

Az 1987/88-as szezon történelmi jelentősségű is - természetesen negatív értelemben -, ugyanis a csapat felállított egy 21 meccses bajnoki nyeretlenségi szériát, amit valószínüleg nagyon nehéz lesz valaha is "felülmúlni".

Az 1987 októberi, Oxford elleni hazai győzelem, és az 1988 áprilisi, Derby County elleni siker között (hivatalosan 1987.nov.3 és 1988.ápr.2 között) 11 döntetlent és 10 vereséget szedtek össze a Kékek.

Akadt néhány 0-3, de volt (valószínűleg) izgalmas 3-3 és 4-4 is a meccsek közt. A nagycsapatok ellen kifejezetten jól szerepelt a Chelsea (azaz kis arányú vereséget szenvedtünk csupán).

Volt némi öröm is ebben az elátkozott novemberi-áprilisi időszakban, ugyanis az FA Kupában, és a kevésbé népszerű Full Members Cup sorozatban becsúszott három győzelem is.

A csapat tagja volt többek közt Steve Clarke, Colin Pates, Pat Nevin, Kerry Dixon, Gordon Durie is. Durie lett a házi gólkirály, 20 találattal.

Íme a teljes, 21 meccses nyeretlenségi széria:

Klubunk napra pontosan hatvan éve, 1955 április 23-án nyerte történelme első, és nagyon sokáig utolsó bajnoki címét. A bajnoki címet a Sheffield Wednesday elleni 3-0-ás hazai győzelemmel sikerült bebiztosítani - erről a meccsről már posztoltam korábban egy rövid videót.

A hatvanéves jubileumról a Chelseafc.com közölt néhány régi fotót, melyeket ide kattintva nézhettek végig.

A Sunderland elleni hazai meccsen kapusunk, Ken Chisholm hárítja az ellenfél támadását, a kékmezes Derek Saunders-szel a háttérben.

Frank Lampard a Man City mezében, sőt, Lampard gól a Chelsea ellen... Az hogy haragudjunk-e Super Frankre, hogy Chelsea szurkolóként hogy éljük meg ezt az érzést, nem e blog lapjaira tartozik. Megnézünk viszont néhány hasonló esetet a múltból.

Fontos kiemelni, hogy a Chelsea a történelme során nagyon rövid ideig volt csak igazán top klub. Tehát ha annak idején valaki tőlünk az Arsenalba, a Liverpoolba, vagy a Man Unitedbe igazolt, az egy normális lépés volt felfelé a jobb karrier érdekében (még ha ennek nyilvánvalóan akkor sem örültek a Chelsea szurkolók).

Így tett például Ray Wilkins (akit mi "fiatalok" másodedzőként ismerhettünk meg), aki 18 évesen már a Chelsea kapitánya volt, de túl nagy tehetség volt ahhoz, hogy az 1979-es, pocsék anyagi helyzetben lévő Chelsea megtarthassa hosszú távra. Igy igazolt a Manchester Unitedhez.

Ugyancsak kellemetlen volt az ötvenes-hatvanas évek gólvágójának, Jimmy Greaves-nek az elvesztése. (Ő tartja az egy szezon alatt lőtt gólok rekordját, 43-at!) Greaves 1961 nyarán igazolt az AC Milanba, de még az év decemberében visszatért Angliába. A Chelsea és a Spurs ajánlatát is elfogadta az olasz klub, de végül a csatár a Tottenhamhez írt alá, ahol több trófeát is nyert, és az 1966-os világbajnok angol csapatba is beválogatták.

Az edzővel való összezördülés több nagy kedvenc távozását is okozta. A legnagyobb sztárok közül Peter Osgood is így járt, akinek kocsmázós playboy életmódját egyre kevésbé viselte el Dave Sexton menedzser. Osgood 1974-ben, 27 évesen igazolt át a Southamptonba. A nyolcvanas évek kedvence, Kerry Dixon is rosszul viselte hogy 31 évesen kegyvesztetté vált, és nem kapott esélyt hogy megdöntse Tambling (akkori) gólrekordját.

Lampard a klubtörténet egyik legkiemelkedőbb alakja, így most nem hozok fel olyan példákat, hogy Gus Poyet a Spurs-be igazolt tőlünk. Ha a klubban játszott meccsek rekordereit nézzük, így fest a kép:

Mi sem aktuálisabb mint a foci VB-ről írni. Mai posztunk azon játékosokat listázza, akik Chelsea játékosként kerültek be a VB-keretbe, és jobb esetben pályára is léptek a tornán.

Két fontos határt szabtam a listázáskor. Egyrészt csak azokat vettem figyelembe, akiknek az adott VB ideje alatt a Chelsea-vel volt szerződésük (tehát egykori vagy jövendőbeli játékosaink nem kerülnek említésre). Másrészt a blog "szellemisége" miatt meg kellett húznom egy időbeli határt, ami (mint a legtöbb múltidéző poszt esetében) az Abramovics-éra kezdete lett, tehát a 2002-es VB-ig bezárólag vizsgáltam a tornákat.

Azt mondanom sem kell, hogy a lista remekül tükrözi a Chelsea a világfutballban betöltött épp aktuális szerepét.

1950

Az első Chelsea játékos a VB-k történelmében az ötvenes évek legendás csatára, Roy Bentley volt. Bentley az angolok első két csoportmeccsen játszott (2-0 Chile ellen, majd 0-1 az USA ellen), de a harmadik meccsen pihentették, ahol az angolok kikaptak a spanyoloktól, és így el is búcsúztak a küzdelmektől.

1958

A svédországi VB-n két játékosunk is érintett volt: Peter Brabrook és Peter Sillett. Az akkor húszéves csatárunk, Brabrook egy alkalommal, a Szovjetunió ellen elvesztett "rájátszáson" lépett pályára. (Erre a meccsre egyébként azért került sor, mert a három csoportmeccs után pontegyenlőség volt Anglia és a szovjetek között, és akkoriban így döntötték el, ki jusson tovább.) Brabrook kitett magáért, de két kapufa és egy meg nem adott gól mellett mégsem talált a kapuba.

A 25 éves jobbhátvéd, Sillett, viszont a kispadon ülte végig Anglia négy meccsét.

1966

Anglia dicsőséges, hazai pályán aranyérmes csapatába Peter Bonetti került be a Chelsea-ből. Az akkor 24 éves kapusunknak sajnos nem volt esélye az akkor a világ legjobbjai közt számon tartott Gordon Banks mellett a kezdőcsapatba kerülni, de így is elmondhatja magáról, hogy VB aranyérmet kapott, elsőként a Chelsea történelmében.

1970

Peter Bonetti ismét behívót kapott az angol csapatba, így ő lett az első olyan Chelsea játékos, akit másodszor is kivittek a Világbajnokságra. A sorsnak köszönhetően (Banks ételmérgezést kapott) az NSZK ellen a pályán is bemutatkozhatott a nagyvilág előtt, de többek közt az ő kapushibájának is köszönhetően Anglia 3-2-es vereséget szenvedett a németektől a negyeddöntőben. Ez lett Bonetti utolsó meccse az angol válogatottban, a hetedik és egyben utolsó alkalom.

23 éves csatárklasszisunk, Peter Osgood is belekóstolhatott a VB-k hangulatába. Két csoportmeccsen is csereként állt be (egyaránt 1-0 a románok és a csehszlovákok ellen), összesen 44 percet játszva, rúgott gól nélkül. A harmadik csoportmeccsen (0-1 a brazilok ellen) és a már említett, NSZK elleni negyeddöntőn már nem kapott lehetoséget. Tekintélyes Chelsea-s karrierje ellenére Osgoodnak sem volt szerencséje az angol válogatottal: mindössze 4 meccsen játszott pályafutása során.

1986

A Chelsea a hetvenes évek végét és a nyolcvanas évek nagy részét a másodosztályban töltötte, így tizenhat évet kellett várni az újabb VB-részvételre. Ifjú angol csatárunk, Kerry Dixon 6 percet kapott a lengyelek elleni meccsen, de akkoriban nem tudta beverekedni magát a kezdocsapatba Lineker és Beardsley mellett. Talán mondani sem kell, hogy Dixon sem vitte sokra az angol válogatottban: nyolc meccset játszott összesen, igaz, ezeken négy gólt is lőtt.

Kerry Dixon

1990

Elérkeztünk a kilencvenes évekhez, azaz mostantól képbe kerülnek az ideneglégiósok is. Az első, VB-résztvevő Chelsea légiós "csak" a szomszédból, Skóciából érkezett: ő Gordon Durie volt. Durie egy meccsen kapott lehetőséget, a svédek elleni 2-1-es győzelem alkalmával.

Két játékosunk is volt az angol keretben. A kapus Dave Beasant az utolsó pillanatban kapott behívót (David Seaman sérülése miatt), de nem lépett pályára. Balhátvédünk, Tony Dorigo egy meccsen, az olaszok ellen pályára is lépett, sőt, gólpasszt is adott David Plattnek.

1994

Anglia nem jutott ki a VB-re, de két közönségkedvenc légiósunk játszhatott az USA-ban megrendezett VB-n. Az orosz kapus Dimitri Kharine két vesztes meccsen játszott (Brazília és Svédország ellen), csapatkapitányként. A harmadik csoportmeccsre pihenőt kapott.

A norvég válogatottban Erland Johnsen kapott szerepet egy meccsen, a harmadik csoportmeccsen Írország ellen (0-0). A norvégok a VB-k történelmében egyedülálló módon estek ki a csoportkör után: mind a négy csapat 4-4 ponttal, és ráadásul egyenlő gólkülönbséggel zárt! A továbbjutást a lőtt gólok száma döntötte el, és ebben Norvégia bizonyult a leggyengébbnek.

Zárójelben említsük meg az ír Tony Cascarino-t is, akinek nem sokkal a VB előtt járt le a szerződése a Chelsea-nél, és a tornán hivatalosan már klubcsapat nélküliként játszott.

1998

Az 1998 több szempontból is jelentős a Chelsea VB-történelmében. A korábban megszokottal ellentétben már hét játékost delegált klubunk a tornára, és második játékosunk szerzett aranyérmet.
Kezdjük akkor vele: Frank Leboeuf, a kopasz francia hátvéd egyetlen meccsen lépett pályára, de az épp a finálé volt. Laurent Blanc pont az elődöntőben kapott piros lapot (és így eltiltást), így Leboeuf-nek kellett helyettesítenie őt. A döntőben a brazil Ronaldo-t kellett fognia, aki legendásan szürkén játszott aznap, a franciák pedig 3-0-ás gyözelmet arattak. Bár a VB-t nem Chelsea játékosként játszotta végig, az ugyancsak francia aranyérmes Marc Desailly-t nem sokkal a torna után igazolta le klubunk, friss világbajnokként.

A negyedik helyezett hollandoknál Ed De Goey volt a cserekapus, de nem lépett pályára Van der Sar mögött.

A negyeddöntőkben estek ki az olaszok, a mi legendás Roberto Di Matteo-nkkal, aki többnyire cserejátékosként kapott csak szerepet a VB-n.

Az akkori Chelsea egyértelműen a légiósokra épített, így az angol válogatottba csak Graeme Le Saux kapott meghívást, viszont ő minden meccsükön szerepet kapott.

Ismét volt norvég játékosunk a VB-n, a karrierje csúcspontján lévő "Flonaldo", azaz Tore Andre Flo. Flo góllal vette ki a részét a brazilok elleni emlékezetes diadalból (2-1).

Celestine Babayaro 19 évesen került be a nigériai keretbe, és alapembernek is számított: csak egy meccset hagyott ki, azt is pihentetésképpen.

Dan Petrescu a románok minden meccsén játszott, és egy gólt is lőtt - ki más, mint pont az angolok ellen.

Az egzotikusabb csapatok közül Jamaica rendelkezett Chelsea játékossal: a hátvéd Frank Sinclair mindhárom csoportmeccsen játszott.

Frank Leboeuf a döntőben

2002

Az utolsó "Abramovics előtti" VB, ezúttal ismét kevés Chelsea játékossal, ami részben a kiöregedett keretünkre, részben a kicsit megcsappant klubkasszára vezethetők talán vissza. (Emlékezzünk csak vissza a kiábrándító UEFA Kupa "meneteléseinkre".)
A franciáknál még mindig számítottak a veterán (akkor már 33 éves) Marc Desailly-ra, és az azóta hozzánk igazolt (ugyancsak 1998-as aranyérmes) Emmanuel Petit-re. Mindketten aktív részesei voltak a címvédő franciák szégyenteljes kiesésének (1 ponttal csoportutolsók lettek).

A franciák csoportjából még továbbjutó dánoknál szélsőnk, Jesper Gronkjaer játszott, majdnem minden meccsükön.

A nigériai csapatban Celestine Babayaro továbbra is biztos pont volt, csak négy évvel tapasztaltabb lett az előző VB óta. Ők is 1 ponttal estek ki a csoportjukból.

Az 1998-as bronzcsapatban is játszott horvát Mario Stanic ezen a VB-n már Chelsea játékosként szerepelt. Két meccsen kapott esélyt, de a horvátok is kiestek a csoportküzdelmek után.

A 2006-os VB részletezésébe tehát már ne menjünk bele. Nyolc év távolság ugyan nem kevés idő, de ekkor már ugye adott volt Abramovics pénztárcája, és ebből kifolyólag 14(!) játékost adtunk a tornának. A VB-résztvevők számát nézve is szembetűnő a változás a négy évvel korábbi játékoskerethez képest.

Egy gyors listát azért vessünk róluk: Robert Huth (Németország), John Terry, Frank Lampard, Joe Cole, Wayne Bridge (mind Anglia), Hernan Crespo (Argentína), Didier Drogba (Elefántcsontpart), Arjen Robben (Hollandia), Paolo Ferreira, Ricardo Carvalho (mindkettő Portugália), Petr Cech (Csehország), Michael Essien (Ghána), William Gallas és Claude Makelele (mindkettő Franciaország).

Szemezgessünk a már korábban is ajánlott British Pathé filmarchívumából: egyperces felvétel az 1955-ös Chelsea - Sheffield Wednesday meccsről, melynek megnyerésével a Kékek megszerezték történelmük első bajnoki címét.

A filmarchívum az alábbi (néhol a L'art pour l'art Társulat Winnetou-ját idéző) kulcsszavakkal foglalja össze a videót:

Elkezdődik a labdarúgó mérkőzés a Chelsea és a Sheffield Wednesday között, mely a Chelsea-t a bajnokság élére repíti - a Chelsea bajnok lesz! <x> A Chelsea csapata kifut a Stamford Bridge gyepére. <x> A közönség folyamatosan érkezik. <x> Folyamatban a meccs. <x> Chelsea szurkolók egy "Pensioner" táblával. <x> A Chelsea (sötét mezben) támadásban. <x> A Chelsea megszerzi a vezetést Parsons fejesgóljával. <x> A közönség örül. <x> Peter Sillett büntetőből gólt lő. <x> A szurkolók a pályára rohannak a lefújás után. <x> A közönség örül. <x> Ted Drake-et, a Chelsea menedzserét tapsolja a közönség. <x> Közönség. <x> Ted Drake-et, Roy Bentley-t és a csapat többi tagját tapsolja a közönség.

Íme a videó a gyűjtemény saját Youtube csatornájáról:

Nem ritka eset a futballvilágban, hogy egy külföldi edző teletömi honfitársaival épp aktuális csapatát. Ilyen volt Van Gaal Barcelonája a kilencvenes évek végén, de Mourinho is elég jelentős portugál légiót telepített Londonba, még első uralkodása idején.

E blogposzt elsősorban a Chelsea "olasz korszakát", azaz a Vialli és Ranieri edzősködése alatt leszerződtetett olasz, vagy legalábbis erős olasz kapcsolattal rendelkező futballistákat listázza. (Ahogy látható, néhány játékos esetén kivételt teszünk, és bekerült a szórásba néhány nem olasz Seria A legenda, és néhány Vialli-előtti vagy Ranieri utáni szerzemény is.) Természetesen nem hagyhattuk ki olasz mendzsereinket sem. Jöjjön tehát a lista, érkezési sorrendben:

Ruud Gullit (1995, Sampdoria) - Rögtön az első kivétel, aki se nem olasz, se nem Vialli-bébi. Gullitról viszont ki ne tudná, hogy a Milanban lett világhírű játékos, és az ő kapcsolatrendszere indította be az egész, Chelsea-t "elolaszosító" időszakot. Neki köszönhetjük Vialli, Di Matteo vagy Zola leigazolását is.

Gianluca Vialli (1996, Juventus) - A Sampdoria és a Juve klasszisát sem kell senkinek bemutatni. Őt már Gullit hívta a klubhoz, és aztán épp ő váltotta le a hollandot a menedzseri székben 1998 februárjában. Edzőkent ütőképes Chelsea-t rakott össze, de a nagy dobás (PL vagy BL) még nem jött össze.

Roberto Di Matteo (1996, Lazio) - Egykori középpályásunk (majd BL győztes menedzserünk) Svájcban született és nevelkedett, majd három Lazio-s szezon után, európai szinten közepesen ismert játékosként került hozzánk. Első szezonja végére rögtön Chelsea legenda lett, miután 42 másodperc után gólt szerzett az FA Kupa döntőn.

Gianfranco Zola (1996, AC Parma) - Zola-t nem kisebb játékos mint Maradona pótlására szerződtette le annak idején a Napoli, ahol négy évet töltött. Utána következett három év AC Parma (ekkoriban nyertek UEFA Kupát), majd hét legendás év Londonban. Minden idők egyik legjobb Chelsea játékosa.

Pierluigi Casiraghi (1998, Lazio) - Di Matteo egykori csapattársa a Lazio-ból, akiket öt év után hagyott ott Vialli hívó szavára. (Korábban a Juventusban is játszott.) Casiraghi londoni karrierje tragikusan indult: tíz bajnoki meccsen lépett csak pályára, mert egy súlyos sérülésből sosem tudott rendesen felépülni.

Luca Percassi (1998, Atalanta) - Az első "névtelen" olasz igazolásunk; 17 évesen került a klubhoz. Mindössze két meccsen játszott csereként, és 2000-ben hazaköltözött Itáliába. Érdekesség hogy már 24 évesen visszavonult, hogy inkább az üzleti életben boldoguljon.

Samuele Dalla Bona (1998, Atalanta) - Percassi-val "egy csomagban" szerződtettük az Atalanta ifiktől, de ő jóval többre vitte. Az 1998-99-es szezonban az Év Fiatal Játékosa lett (a klubon belül), és egy-két évre rá az első csapatban is rendszeresen helyet kapott. Összesen 73 meccsen lépett pályára, majd 2002-ben az AC Milan igazolta le.

Didier Deschamps (1999, Juventus) - A francia középpályás csak egy évet töltött nálunk, de ötéves Juventusos karrierje miatt nem hagyhattuk le a listáról. Trófeáit túl hosszú lenne felsorolni (többek közt VB, EB, BL...), de annyit említsünk meg hogy nálunk 2000-ben FA Kupát nyert.

Gabriele Ambrosetti (1999, Vicenza) - Állítólag "az olasz Ryan Giggs-ként" mutatta be őt Vialli, de csak 23 tétmeccset játszott a Chelsea-ben. Papíron négy évig volt nálunk, de ebből hármat olasz csapatoknál töltött kölcsönben. Leigazolását egyébként az 1998 tavaszi KEK-elődöntőnek köszönhette, amikor gólt is lött a Chelsea ellen még a Vicenza színeiben.

Carlo Cudicini (1999, Castel di Sangro) - Egykori kapusunkat teljesen "no name" csapatból igazoltuk, kevés meccsel a háta mögött, úgyhogy utólag is üdvözöljük a játékosmegfigyelőt :) Első szezonját kölcsönben töltötte nálunk, de 2000-ben "rendesen" leszerződtettük. Petr Cech 2004-es érkezéséig fix első számú kapusunk volt, remek teljesítménnyel, azután viszont csak elvétve kapott szerepet (leginkább Cech emlékezetes fejsérülése idején, a 2006-07-es szezonban). 2009-ben igazolt át a Tottenhamhez, de azon kevesek egyike, akit ennek ellenére is a mai napig kedvel a Chelsea tábora.

George Weah (2000, AC Milan, kölcsön) - Az aranylabdás afrikai csatár (a Monaco és a PSG után) öt évet töltött az AC Milanban. Ő is Vialli (és Zola, Di Matteo) kortársa volt, így valószínüleg a jó olasz kapcsolatok segítették elő, hogy 2000 tavaszát nálunk töltötte kölcsönben. Ez idő alatt 15 meccsen 5 gólt lőtt, és az FA Kupa döntőn is játszott.

Claudio Ranieri (2000) - Viallit 2000 őszén egy ugyancsak olasz edző, Ranieri váltotta, aki korábban a Cagliari, a Napoli, a Fiorentina, a Valencia és az  Atlético Madrid csapatainál dolgozott. Négy éves Chelsea-s edzősködése alatt nem nyert semmit a klub, bár 2004 tavaszán egészen a BL elődöntőig menetelt. 2004 nyarán érkezett helyette Mourinho, a többi pedig már történelem...

Christian Panucci (2000, Inter, kölcsön) - Panucci a Milanban lett ismert játékos, majd a Real Madridban is sikeres éveket töltött. Mi az Intertől vettük kölcsön a 2000-2001-es szezonban, és 10 meccsen 1 gólt lőtt nálunk. Azóta megjárta többek közt az AS Romát és az AC Parmát is.

Marco Ambrosio (2003, Chievo) - Ambrosio is kapus volt, és számos kisebb olasz csapatban játszott, mielőtt Ranieri ingyen megszerezte Cudicini tartalékjának. Olasz honfitársa mellett alig kapott lehetőséget. Ő védett viszont az örökre emlékezetes, 2004 tavaszi BL negyeddöntőn az Arsenal ellen a Highbury-ben (2-1, Bridge győztes góljával). 2004 nyarán jött Petr Cech, és Ambrosio rögtön tovább is állt.

Hernan Crespo (2003, Inter) - Az argentin csatár szinte teljes karrierjét a Serie A-ban töltötte (Parma, Lazio, Inter, Milan, Genoa). 2000-ben a világ legdrágább játékosa is volt. Mi is komoly összegért igazoltuk, a "legendás" 2003-as nyáron, amikor is Roman Abramovics először nyitotta ki pénztárcáját. Bár nálunk is gólerősen játszott, londoni karrierje érdekesen alakult, és három szezont is kölcsönben töltött Olaszországban. 2008-ban távozott véglegesen.

Juan Veron (2003, Man Utd) - Bár az argentin középpályás Manchesterből igazolt hozzánk, előtte öt évet lehúzott a Serie A topcsapatainál. Ha akkor igazoljuk le, talán jobban jártunk volna vele. Csak 14 meccset játszott nálunk, eleinte sérülések miatt, majd éveket töltött ő is kölcsönben.

Adrian Mutu (2003, AC Parma) - A román csatár nálunk eltöltött idöszaka csak a drogbotrányról lesz emlékezetes, pedig egy nagyon jól sikerült parmai szezonja után igazoltuk le. Előtte négy évig légióskodott az olaszoknál, majd a londoni kitérő után további nyolc évet húzott még le a Serie A-ban.

Andrij Shevchenko (2006, AC Milan) - Sheva igencsak a közelmúlt játékosa, de ő az utolsó "olasz" játékosunk, úgyhogy még felírjuk a listára. Hét, rendkívül sikeres és gólgazdag milánói szezon után igazoltuk le, akkori (klub)rekord összegért, de ő (sem) váltotta be a nagy reményeket. Nem találta a helyét (és a góllövő-cipöjét) nálunk, így jó szokásunk szerint őt is (vissza)kölcsönöztük Olaszországba.

Carlo Ancelotti (2009) - A Parma, a Juve és a Milan egykori edzője a klubtörténelem harmadik (és eddig utolsó) olasz menedzsere lett. Két év alatt egy emlékezetes duplázást (PL + FA Kupa) köszönhetünk neki.

Azóta voltak ugyan olaszok az első csapat környékén, vagy még inkább a tartalékok és a fiatalok között (pl. Fabio Borini, Jacopo Sala), de a Vialli és Ranieri időszak Serie A sztárjaihoz hasonló igazolásaink jó pár éve nem voltak. Könnyen lehet hogy az (egyértelmű kudarcnak tekinthető) Crespo-Veron-Mutu-Shevchenko transzferek óta tartjuk magunkat távol az olasz ligától.

Bár blogunk az Abramovics előtti időkre, lehetőleg minimum 12 éves sztorikra fókuszál, a mai BL sorsolás aktualitása kapcsán kivételt teszünk. A PSG elleni történelmünket visszanézve ugyanis csak egyetlen párharcot találtunk (csak tétmeccseket figyelembe véve), a 2004/05-ös BL csoportkörben. Egy majdnem tíz éves meccs pedig azért elfér a Nosztalgia Blogon :)

2004 szeptemberében járunk tehát: Abramovics kicsit több mint egy éve nyitotta meg a pénzcsapot, és ez José Mourinho mindössze hatodik tétmeccse a CFC kispadján. A BL csoportkör első fordulójában látogattunk a Paris SG-hez.

A PSG akkoriban relatíve válságban volt; legalábbis gyengébb volt a csapat mint a kilencvenes években (Weah, Ginola, Rai, Djorkaeff, Loko, Leonardo), és messze nem volt annyira gazdag mint manapság. A Chelsea ellen felálló csapatukból bizony nem sok név ismerős így 10 év elteltével: Letizi, Mendy, Helder, Pierre-Fanfan, Armand, Ogbeche, M'Bami, Coridon, Cana, Rothen, Pauleta. (Kispad: Alonzo, Pancrate, Cisse, Ibisevic, Ateba, Badiane, Ljuboja.)

A mieink Cech, Paulo Ferreira, Gallas, Terry, Bridge, Tiago, Makelele, Joe Cole, Lampard, Gudjohnsen, Drogba kezdővel, és Pidgeley, Carvalho, Mutu, Kezman, Duff, Geremi, Parker kispaddal álltak fel.

A meccs sima Chelsea sikert hozott. Az első félidöben Terry fejelte be Lampard szögletét (klasszikus #1), majd Kezman kihagyott gólhelyzetét (klasszikus #2) Drogba fejezte be. A 75.percben Drogba duplázott egy szabadrúgásgólból (klasszikus #3), de ebben a kapus is benne volt azért.

A novemberi "visszavágó" csak egy gólnélküli döntetlent hozott, de ekkor már megvolt a továbbjutás a csoportból.

A szeptemberi 3-0 góljait az alábbi videón nézhetitek végig (egy reklámmal indul):

2004 (September 14) Paris St Germain (France) 0... by sp1873

Klubunk első Bajnokok Ligája szezonjában a csoportmeccsek során a Galatasaray-jal is összekerültünk. Az isztambuli meccsre 1999 október 20-án került sor.

A törökök többek közt Popescu-t, Hagi-t, Tugay-t és Hakan Sükürt vonultatták fel, míg a Vialli vezette Chelsea az alábbi összeállításban lépett pályára:

de Goey, Babayaro, Lebueuf (c), Desailly, Ferrer, Deschamps (Wise 67'), Le Saux, Poyet (Petrescu 67'), Morris, Zola, Flo (Ambrosetti 76')

Az első félidőben Flo góljával szolid 1-0-ás előnyt szerzett a csapat, de a második félidőben - kihasználva a törökök gyatra védekezését - további négy gól esett. Flo rögtön a szünet után ismét betalált, majd Zola - remek kiugratás után szerzett - gólja az 54.percben eldöntötte a meccset. A kitámadó hazai csapatot a Flo-Wise páros mattolta negyedszer, a meccs legvégén pedig a mára elfeledett Ambrosetti lőtte ki az alsó sarkot.

A meccsről még részletesebb statisztikákat az UEFA honlapján olvashattok.