Napjainkban a Matthew Harding Stand a stadion "leghangosabb" része, mégis ha szóba kerül a "Chelsea bé-közép", mindenkinek a Shed End neve ugrik be. A Shed számunkra a liverpooli Kop megfelelője.

Maga a Shed (pajta, fészer, barakk) név 1966-ban került a köztudatba, egy programfüzetben publikált olvasói levélnek köszönhetően. A legendás levél szerzője Clifford Webb, essex-i szurkoló volt, és így szólt:

"Mostantól kérjük hogy a Fulham Road (oldali) Lelátót "a Shed"-nek hívják. Ebben a szektorban állnak a fanatikusok - és ha már itt tartunk, miért nem jön még több ember a Shed-be, és csatlakozik az éneklésbe és kántálásba, úgy mint a nagy meccseken, mint például a tavalyi VVK (Fairs Cup) alatt? Ha ugyanolyan lett volna a szurkolás a teljes bajnoki- és kupaszezon alatt, mindkettőt megnyerhettük volna. Idén minden meccsen legyen megfelelő hangulat, tehát kérjük segítsenek nekünk, hogy a Shed ugyanolyan fanatikus legyen, mint a Kop."

A liverpooli Kop-ra való utalás nem véletlen, ugyanis a Vörösök voltak az elsők, akik a hatvanas évek elején elkezdték a szervezett szurkolást. A csapatot éltető rigmusok mellett főleg Beatles és Gerry and the Pacemakers dalokat énekeltek (eredeti szöveggel!), mégis, a tízezres méretű éneklő-ordító tömeg félelmetes hatást keltett, még akkor is ha épp a "She loves you"-t énekelték. (Íme egy videó, érdemes megnézni!)

Akkoriban a Stamford Bridge elég hangulattalan stadionnak számított. A lelátó és a pálya közt agárverseny-pálya szaladt körbe, miközben sok más angol stadionban (csakúgy mint ma is) jóformán közvetlenül a pálya szélén ültek a drukkerek. Az esti villanyfényes meccsek számítottak hangulatosabbnak, főleg ha nagyobb, vagy külföldi csapat volt az ellenfél, de még ezek a meccsek is távol voltak a Kop hangorkánjától.

Ugyancsak akadályozta a szervezettebb szurkolást, hogy egészen a hatvanas évek második feléig a szurkolók a félidőben cserélgették a helyüket, attól függően, épp merre támadott a csapat. (Az első félidő alatt az északi lelátón, aztán séta át a déli lelátóra. Vagy fordítva. Vagy volt aki maradt a helyén a teljes meccs alatt.) És a helycserében vendégszurkolók is benne voltak! Így sokáig nem volt egységes tábor a kapu mögött. Volt olyan is, hogy a vendégszurkolók elfoglalták a Shed-et, még mielőtt a hazai drukkerek bementek volna (ez akkoriban még nem verekedésre való kihívás volt, egyszerűen csak ott szerettek volna állni).

Az alakulgató Chelsea-tábor legendás alakja Mickey Greenaway volt, aki hangerejével próbálta irányítani a kórust. Ekkoriban íródtak az első dalok, rigmusok, és néhány a mai napig ismert (a "Zigger Zagger" kántálás, vagy a "Born is the King of Stamford Bridge", mely Osgood-nak íródott). Greenaway találta ki az ugyancsak klasszikus "One man went to mow"-t is, de ez már a nyolcvanas években történt. 1969-ben jelent meg a "Liquidator" című reggae-sláger, mely akkoriban az elsőszámú "Chelsea-dalnak" számított, egészen a Blue is the Colour induló felénekléséig (1972).

Mickey Greenaway tipikusan olyan kisember volt, akit a futball iránti rajongása tett legendássá. Gyerekként a stadiontól nem messze nőtt fel, és húsz évesen - több hozzá hasonló fiatallal együtt - a Shed úgymond vezére, előénekese lett a hatvanas-hetvenes években. Később, a nyolcvanas években egy bulvárlap fals cikke (melyben huligán-vezérnek állították be) alapján elbocsájtották munkahelyéről (a vasúttól), és utána egyre inkább az alkohol és a cigaretta rabja lett. A kilencvenes években már nem is engedhette meg magának anyagilag, hogy meccsekre járjon. Szép gesztus volt, hogy a Chelsea szurkolók 1997-ben meglepték őt egy jeggyel a kupadöntőre, sőt, még egy szezonbérletre valót is összedobtak neki. Váratlanul fiatalon, 54 évesen hunyt el (1999-ben). Először egy szegényeknek fenntartott temetőbe került, de ugyancsak szurkolói adakozásból később méltó nyughelyet kapott. 2000-ben a "Zigger Zagger Song"-al emlékeztek meg róla.

A hatvanas évek közepétől-végétől egyre jobban elterjedt a huliganizmus, és a Shed ebből is kivette a részét - vagy a Chelsea tábor ment át balhézni az ellentáborba (főleg idegenben), vagy a vendégszurkolók próbálták "elfoglalni" a Shed-et. A huliganizmust hagyjuk is, esetleg majd egy későbbi posztban visszatérünk rá...

A Shed a mai napig "éneklő" lelátó, de manapság a Matthew Harding Stand a hangosabb. Az utóbbi években ismét voltak kezdeményezések, hogy a Shed-re visszatérjenek a szurkolni is hajlandó drukkerek (közismert probléma, hogy a nézők nagy része túl csendes), és hogy a szemközti lelátónak méltó párja legyen a Shed.

A cikkhez forrás: Clive Batty: Kings of the Kings Road (ISBN 0954642813)