Chelsea Nosztalgia

Az 1997/98-as szezonban arattuk a valaha volt legnagyobb győzelmünket londoni riválisunk, a Spurs ellen. A Gullit legénység a szezon elején már berámolt egy hatost a Barnsley-nak (Vialli négy góljával), de arra senki sem számított, hogy decemberben majd a Spurs kap hasonló verést.

A szezonban megszokott kezdőcsapatból Steve Clarke, Eddie Newton és Mark Hughes is hiányzott, illetve a nyáron igazolt Gustavo Poyet, ha jól rémlik, épp sérüléssel bajlódott. Hughes helyén az a norvég Tore Andre Flo kezdett, aki ugyancsak 1997 nyarán érkezett, potom 300.000 fontért a Brann Bergentől. Flo-ról kijelenthetjük hogy ár/érték arányban az elmúlt évtizedek talán legjobb vétele volt (leszámítva az ingyen igazoltakat), és erre a címre többek közt ezen a meccsen szolgált rá.

Az első félidő végén Flo egy fejesgóllal juttatta előnyhöz a Chelsea-t, melyre Vega perceken belül válaszolt. Szolid 1-1-el vonultak az öltözőbe a csapatok. A második félidő a miénk volt. Roberto Di Matteo fejelte a meccs harmadik gólját, majd jött Petrescu, és Flo másodszor. A 78. percben a fiatal Mark Nicholls is betalált, és az utolsó percben Flo egy gyönyörű átemeléssel állította be a végeredményt. A 6-1 azóta is klubrekordnak számít a Tottenham ellen.

Tegyük hozzá, nem ez volt a Spurs legjobb szezonja; végül a 14. helyen zártak a Premier League-ben, míg a Chelsea negyedik lett (és nem mellesleg KEK- és Ligakupa győztes). A Spursnél pályára lépett ugyan a válogatott Darren Anderton, Les Ferdinand, és David Ginola is, de a Chelsea csapata már ekkor is kétségkívül erősebb volt.

Csapatunk a 6-1-es meccsen:          

Ed de Goey, Dan Petrescu, Frank Leboeuf, Michael Duberry, Graeme Le Saux, Frank Sinclair, Celestine Babayaro (Mark Nicholls, 20), Roberto Di Matteo, Dennis Wise, Tore Andre Flo, Gianfranco Zola

Rövid videó a gólokkal:

És egy majd' félórás összefoglaló:

Florent Malouda idei, utolsó Chelsea szezonját nagy valószínűséggel végig a tartalékok közé száműzve tölti majd. Esete nem egyedüli a klub történetében, sőt, volt aki jóformán teljes karrierjét ott töltötte. Igen, ő a legendás Winston Bogarde.

Bogarde húszszoros holland válogatott hátvéd volt. Tagja volt az Ajax csodacsapatának, mely 1995-ben BL-t nyert, majd egy félresikerült és rövid milánói kaland után a Luis van Gaal-féle "holland Barcelonában" is játszott két szezont.

2000 nyarán, 30 évesen, és lejárt szerződése miatt ingyen igazolt a Chelsea-hez, az akkori futballigazgató Colin Hutchinson által (akkori holland hátvédünk, Mario Melchiot ajánlására). Állítólag az akkori menedzser, Vialli sem tudott a bizniszről, a 2000 szeptemberében őt váltó Ranieri pedig egyszerűen nem tartott igényt rá.

2000 őszén még többé-kevésbé pályára lépett (11 meccsen, de ebből csak négyszer kezdőként), de onnantól kezdve teljesen eltűnt a színről. 2002 őszén még egyszer utoljára becserélték, egy Ligakupa meccsen. Összesen tehát a négy év alatt 12 meccset játszott a felnőtt csapatban, ebből négyszer kezdőként.

A Bogarde-ügy pikantériáját rendkívül magas fizetése (heti 40.000 font) adta, ugyanis emiatt képtelenség volt eladni őt kisebb csapatoknak (ő maga nem engedett a fizetési igényeiből), és emiatt nem is motiválta semmi, hogy visszakerüljön a kezdőcsapatba. Ha minden igaz, az itt eltöltött négy év alatt még némi fizetésemelést illetve bónuszokat is kapott, a csapat (többi tagjának) eredményessége miatt.

"Ha nem futottam volna be játékosként, akkor bűnöző lettem volna" - írta önéletrajzi könyvében. Pénzéhségét sosem tagadta, bár ez magyarázható azzal, hogy szegény családból származott. A futballban viszont úgy látszik harminc éves korára teljesen kiégett. "Miért dobnék el 15 millió Eurót, ami már az enyém? Amint aláírtam a szerződést, a pénz tulajdonképpen az enyém lett. Mindkét fél aláírta a szerződést. Elmehettem volna máshová kevesebbért, de ismernetek kell a hátteremet, hogy megértsétek miért nem tettem ezt. Szegény gyerek voltam, nem volt miből költenem, és mivel játszanom. Ez a világ a pénzről szól, tehát ha valaki milliókat ajánl neked, azt elfogadod. Kevesen fognak valaha is ennyi pénzt keresni. Én azon szerencsések egyike vagyok, akikkel ez történt. Lehetek én a Premier League valaha volt legrosszabb igazolása, de nem érdekel."

Akkori balhátvédünk, Graeme Le Saux így emlékezett vissza csapattársára: "Nem tűnt egyáltalán motiváltnak, hogy elérjen bármit is. Minden arról szólt hogy mit tett a Barcelonában és az Ajax-nál, nem arról, hogy mit érhetne el a Chelsea-vel. Így vagy úgy mindannyian próbáltuk motiválni őt, de úgy tűnt, nem a futballon járt az esze. Meg is hízott a Chelsea-nél. Én szégyelltem volna ha profi játékosként úgy nézek ki, de ez sem érdekelte őt."

2004 nyarán lejárt a szerződése, és gyakorlatilag észrevétlenül távozott a klubtól.

Futballkarrierje mellett/után beszállt a zene- és a szerencsejáték iparba is (póker-klubját egy ott történt gyilkosság miatt később bezárták), de "természetesen" sikerült elszórnia a vagyonát, és nemrég még árulta hatalmas amszterdami házát.

Roy Bentley és Hidegkuti Nándor

A Chelsea több alkalommal is megmérkőzött magyar klubcsapatokkal. (A teljes lista a Chelseafc.hu-n megtalálható.)

1954 decemberében a válogatott klasszisokkal felálló Vörös Lobogó (ez ugyebár az MTK "szocialistásított" neve) látogatott a Stamford Bridge-re. Nem a Vörös Lobogó volt az egyetlen csapat a kommunista blokkból, akik akkoriban a Bridge-re látogattak; 1945-ben a Dinamo Moszkva elleni barátságos meccs konkrétan rekord mennyiségű nézőt vonzott a stadionba (100.000 néző a nem hivatalos becslés).

A magyar csapatot izgatottan fogadta a Chelsea, hiszen egy évvel korábban kapott örökké emlékezetes futball-leckét Anglia Magyarországtól (6-3), többek közt az MTK-s Hidegkuti Nándor mesterhármasával. A szakértők kíváncsian várták, milyen taktikai újítást mutat nekik a magyar csapat; különösen azt figyelték, vajon Börzsey középpályást (centerhalf) vagy középhátvédet játszik majd (a két csapat felállásában a középhátvéd szerepe volt az egyetlen eltérés), illetve hogy a magyar középcsatár vajon egy vonalban játszik-e majd a csatársorral, avagy kicsit hátrább vont szerepben.

A meccs végül 2-2-es döntetlent hozott, a gólokat Stubbs, Bentley, illetve Hidegkuti és Palotás szerezték. A csapatok így álltak fel:

Chelsea (2-3-5): Robertson; Harris, Willemse; Armstrong, Greenwood, Saunders; Parsons, McNichol, Bentley, Stubbs, Bluntstone

Vörös Lobogó (3-2-5): Oláh; Lantos, Börzsey, Kovács J.; Zakariás, Kovács I.; Tóth, Szolnok, Palotás, Hidegkuti, Sándor

A meccsröl nagyon ritka videó látható a British Pathe oldalon. Katt ide!

A meccs programfüzete (a legérdekesebb cikkek kiválogatva) a chelseafc.hu-ról tölthető le. (Direkt link itt.)

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt nem volt olyan erős a játékoskeretünk, mint amilyen Abramovics szerepvállalása óta, de ettől függetlenül reális elvárás volt, hogy az UEFA Kupában valameddig azért eljusson a csapat. Nagyjából úgy a negyeddöntőig.

Az ezredfordulón egymás után három szezonban is megtörtént az a szégyen, hogy már az első két UEFA Kupa forduló egyikében búcsúzott a Chelsea, ráadásul kiscsapatok ellen.

2000/01, St. Gallen

Gyorsan jegyezzük fel, hogy svájci csapatról van szó, mert talán nem is mindenki számára egyértelmü ez a tény. A Chelsea épp Vialli távozásából próbált talpra állni, és a két meccsen a Graham Rix - Ray Wilkins páros ült le a kispadra megbízott edzőként. Mindössze 18.200 néző látta a Stamford Bridge-en, amint Panucci góljával szerény 1-0-ás győzelmet aratott a Chelsea. A visszavágón (ahol már a frissen kinevezett Claudio Ranieri irányította a csapatot) a St.Gallen egy félidő alatt eldöntötte a továbbjutást, és 2-0-ra megnyerte a mérkőzést. Ezen a meccsen szenvedett Roberto Di Matteo olyan súlyos lábtörést, ami tulajdonképpen karrierje végét jelentette, illetve azon kevés alkalmak egyike volt, amikor Winston Bogarde is pályára lépett. Sőt, még az akkor 22 éves, ma győri ETO-s Rati Aleksidze is beállt egy félidőre. (A visszavágó góljai videón.)

Csapatunk a két meccsen:

Cudicini, Panucci, Leboeuf, Desailly, Le Saux, Wise, Di Matteo, Dalla Bona (Morris), Zola, Hasselbaink, Flo (Gudjohnsen)

Cudicini, Panucci (Aleksidze), Leboeuf, Bogarde, Le Saux, Melchiot, Morris, Di Matteo (Dalla Bona), Flo (Gudjohnsen), Hasselbaink, Zola

2001/02, Hapoel Tel-Aviv

Az első fordulóbeli akadályt, a Levszki Szófiát még könnyedén vette a Ranieri gárda (3-0 majd 2-0). A második fordulóban jött az izraeli Hapoel.

A párharc minden bizonnyal a tel-avivi, első meccsen úszott el. Nézzük csak meg a dátumot: egy hónappal voltunk a szeptember 11-i terrortámadás után, és talán érthető volt hogy a feszült politikai helyzetben nem szívesen vállaltak egy közel-keleti repülőutat a játékosok. Hat Chelsea játékos (alapember) mondta le az utazást; a lista a két kezdőcsapatból kilogikázható. Biztosan nem tett jót a csapategységnek, hogy még maga a csapatkapitány is otthon maradt. A Halmaival és Pisonttal felálló izraeliek 2-0-ra megnyerték az odavágót, bár kis szerencsével döntetlen is maradhatott volna a mérkőzés. (Melchiotot a második félidő elején kiállították, a két gól pedig a meccs utolsó perceiben esett.) (A tel-avivi meccs utolsó percei - a két góllal - videón.) A visszavágó programfüzetében publikáló Ken Bates klubtulajdonos találóan megjegyezte, hogy "legyen kéznél a szívgyógyszer", de valószínűleg egy izgalmas győzelemben reménykedett. Az elsö félidőben azonban betalált, és összesítésben már 3-0-ra ment a Hapoel. A Chelsea gyakorlatilag végigtámadta a meccset, de a rengeteg helyzet ellenére gólt csak Zolának sikerült lőnie (1-1).

Csapatunk a két meccsen:

Bosnich, Babayaro, Kitamirike, Melchiot, Terry, Jokanovic, Lampard, Stanic, Zenden (Dalla Bona), Hasselbaink (Forssell), Zola

Bosnich; Gallas, Terry, Desailly, Le Saux; Stanic (Zola), Lampard, Petit (Dalla Bona), Zenden (Forssell); Gudjohnsen, Hasselbaink

2002/03, Viking Stavanger

Az elmúlt két év korai kiesései után óvatosan várhatta a Chelsea a következő, első körös kiscsapatot. A norvég "vikingek" 4-5-1-es felállással érthetően nem győzni jöttek Londonba. A Chelsea Hasselbaink és az akkor igazolt De Lucas góljaival kényelmes győzelemben reménykedhetett, de a 90. percben fontos idegenbeli gólt szerzett a vendégcsapat. (A szemfülesek kiszúrhatják, hogy a most videotonos Felipe Oliveira is pályára lépett.) A visszavágó rendkívül izgalmasan alakult. A telt ház, azaz 5.500 néző előtt játszó norvégok hamar elhúztak 2-0-ra, majd Lampard szépített. A 60.percben 3-1 a norvégoknak, majd két percre rá jött a fiatal Terry, és máris mi álltunk továbbjutásra (3-2)... egészen a 87.percig, amikor is a hazaiak megszerezték negyedik góljukat, amire már nem volt idö válaszolni. (Rövid videó mind a hat góllal.)

Csapatunk a két meccsen:

Cudicini; Gallas, Huth, Desailly, Stanic; Gronkjaer, De Lucas, Morris, Zola (Oliveira); Gudjohnsen (Lampard), Hasselbaink

Cudicini; Gallas, Huth, Terry, Le Saux; Gronkjaer, Lampard, Petit (Morris), Stanic (Zenden); Hasselbaink (Gudjohnsen), Zola

1997 április 9-én történt, hogy a Coventry City elleni idegenbeli mérkőzésre elfelejtett váltószerelést vinni a csapat, a játékvezető viszont nem engedte hogy a Chelsea a hagyományos királykék mezét viselje az ugyancsak kék színű hazaiak ellen.

A meccs negyed óra kényszerszünet után elkezdődött: a Coventry szertárból addigra előkerültek a vörös-fekete kockás váltómezek. A Chelsea megpróbálta rábeszélni az ellenfelet, hogy inkább ők játszanak a vendégmezben (a hazai pálya ellenére), de ebbe nem ment bele a Coventry.

Talán a szokatlan színösszeállítás is hozzájárult a Chelsea 3-1 arányú vereségéhez. A rossz nyelvek szerint Frank Leboeuf annyira elégedetlen volt az eredménnyel (vagy a mezzel?), hogy a lefújás után a földhöz vágta a randa kockás felsőt, és még le is köpte...

Emlékezzünk meg az aznapi csapatról: Frode Grodås, Frank Leboeuf, Steve Clarke, Frank Sinclair, Scott Minto, Eddie Newton, Paul Hughes (Gianluca Vialli), Roberto Di Matteo, Craig Burley, Mark Hughes (Danny Granville), Gianfranco Zola.   Menedzser: Ruud Gullit

"3-0 down, 4-3 up, Doug Rougvie f*cked it up" szólt egy velős rigmus a nyolcvanas évek közepén. A megénekelt hős, Doug Rougvie a csapat akkori kőkemeny és durva skót hátvédje volt, aki egy szenzációs feltámadásba "rondított bele"...

Az eset az 1984/85-ös szezonban történt - ekkor tért vissza a Chelsea az első osztályba (Division One), és a korábbi évek "szenvedései" után egy igen ütőképes csapat jött össze Nyugat-Londonban. (A mai sztori poénját nem lövöm le azzal, ha elárulom, hogy végül a hatodik helyen zárt a bajnokságban a csapat.)

Doug Rougvie "hírhedt meccse" a Ligakupa (akkori, igencsak mulatságos nevén Milk Cup) negyeddöntőjének újrajátszása volt, 1985 január 30-án, a Sheffield Wednesday otthonában. Bizony, csak egy Ligakupa meccs, de az akkori Chelsea számára elérhetetlen álom volt egy európai kupaszereplés, de még a Division One is, néha. A meccs pedig valóban fantasztikusan alakult.

Ahogy a rigmusból is kiderül, a hazai Sheffield 3-0-ra húzott el; mindezt az első félidő alatt. A szünetben John Neal menedzser becserélte a fiatal Paul Canoville-t, hogy életet leheljen a csapat szélsőjátékába. ("Canners" önmagában is megér egy cikket, hiszen a klubtörténelem elsö színesbőrű játékosa volt, ami akkoriban Angliában nem volt épp egy könnyű szituáció.) Canoville a 46. percben betalált, majd jött Kerry Dixon, Mickey Thomas, és Canoville második góljával a 85. percben már a Chelsea állt nyerésre ("4-3 up", ugyebár).

Ekkor lépett elő negatív hőssé Rougvie, aki a a 90. percben összehozott egy büntetőt, amit a Sheffield ki is használt. A hosszabbításban már nem esett gól, és az akkori lebonyolítás szerint egy újabb újrajátszás döntött a továbbjutásról. Egy hétre rá (ismét a Stamford Bridge-en) 2-1-re nyert a Chelsea, így Rougvie is megnyugodhatott. (Majd az elődöntőben a Sunderland kettős győzelemmel búcsúztatta a Kékeket.)

A 4-4-es meccs a nyolcvanas évek egyik kultikus összecsapása volt; nagyon jól tükrözte a korabeli csapatot, mely bravúros győzelmekre és "bravúros vereségekre" egyaránt képes volt.

Egy rövid összefoglaló a meccsről (a második félidő góljai):

És egy hosszabb, negyed órás videó, ha több időtök van:

Napjainkban egyre többet beszélnek a Stamford Bridge bővítéséről (illetve egy esetleges költözésről). Nem ez az első eset. A hetvenes évek elején hirtelen felfelé ívelt a Chelsea FC csillaga: beérett egy remek generáció, mely két éven belül FA Kupát és KEK-et nyert. A klubvezetők elérkezettnek látták az időt a stadion felújítására, illetve, ahogy a tervek mutatták, gyakorlatilag a teljes átépítésére.

A nagyszabású terveket 1972-ben prezentálták, és rögtön el is kezdték bontani a stadiont. Az építkezés összköltségét (akkori árfolyamon) 5.5 millió fontra tervezték. A tervek egy hatvanezer(!) fős, teljesen fedett arénáról szóltak, mely természetesen korának legmodernebb stadionja lehetett volna.

Az első körben az East Stand készült volna el, melyet 1973-ban már át is akartak adni. Az East Stand lett volna az otthona egy ötszáz fős „páholynak”, exluzív bárral és étteremmel. A teljes rekonstrukciót a hetvenes évek végére tervezték befejezni.

A további, tervezett újítások:

• a lelátók közelebb kerülnek a játéktérhez
• a lelátók mögött körfolyosó a könnyebb közlekedés érdekében
• fűthető szektorok
• új reflektorok
• új metrókijárat közvetlenül a stadion mellé
• új éttermek, mosdók, korszerűen felszerelt öltözők, stb.

A tervek túl szépek voltak sajnos. Az építkezés költségei a vártnál jóval nagyobbak lettek, sztrájk is nehezítette a haladást, és a hetvenes években mindössze az East Stand épült fel (az is kis késéssel). A stadion többi lelátója érintetlen maradt, egészen a kilencvenes évekig. A megnövekedett költségeket már nem tudta vállalni a klub, sőt, komoly adósságokat halmozott fel, mely a természetesen a pályán is éreztette hatását. A játékoskeret gyengült, és hamarosan a másodosztályban találta magát a csapat. De ez már egy másik történet...

 További makett-fotók:

(Forrás: Chelsea Yearbook 1972/73, Wikipedia)

Kinek is szól a blog?

A Chelsea FC azon szurkolóinak, akiket érdekel az "Abramovics előtti élet"; azoknak akik a 90-es években már a Kékeknek szurkoltak, és persze mindenkinek akik nyitottak a klubtörténeti érdekességekre.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve nyitom meg a blogot; ez tűnt a legjobb felületnek ahhoz, hogy nosztalgiázó, és klubtörténelmi érdekességeket publikáljak. Ezek a cikkek nem passzolnak a chelseafc.hu profiljához, így a legjobb lesz ha egy külön oldalra gyűjtöm őket.

A posztok valószínűleg teljesen véletlenszerű módon jönnek majd, és ugrálunk majd a 90-es évek és az 50-es évek között. Főképp rövid posztokban gondolkodok, de ha időm engedi, jobban is utánajárok pár témának.

Bemutatok egykori játékosokat (nem feltétlenül a legjobbakat), klubvezetőket, felidézek emlékezetes meccseket (itt sem kizárólag kupadöntőkre gondolok), érdekességeket a stadion történelméből.

Magamról pár szót: a chelseafc.hu szerkesztője vagyok a honlap 2004-es indulása óta, de már korábban is szerkesztettem Chelsea honlapot. Társszerzője voltam a 2006-ban megjelent A nagy kékség c. könyvnek. Nem utolsósorban, 2006-2012 között a Magyar Chelsea Szurkolói Klub elnöke voltam.